Lead by the Instincts - TaeKook
~Tokyo elegáns hentesei, s milyen szépen csillognak a vér foltok, helyes arcukon. A öldöklés úgy is újra lecsap rád, s akkor zokoghatsz a megváltásért.~
•Cím: Ösztönöktől vezérelve
•Műfaj: au, krimi, pszicho thrille...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
_______Ω_______
Készen álltam ahhoz, s elég érettnek gondoltam magamat, hogy komolyan vegyem a feladatomat. A feladatot amit vagy önzetlenül vagy felindulásból vállaltam magamra. Hiszen a halálos ítéletemet fogadtam el, még akkor is ha csak papírforma volt az egész.
Ilyenkor az emberek többsége gokndolhajta azt, hogy önző módon csak eljátszom ezt az egész önfeláldozás dolgot, vagy mártírként fogom fel az egészet.
Igazából bennem egyik se volt csak a kökemény szeretet. Ami olyan dolgokra képes egy ember éltében, amikre az előtt nem is tudott gondolni, és ez olyan következményeket hurcol maga után, mint a halál.
Elme fel nem foghatja, hogy micsoda erő rejlik a szeretetben. Embert próbáló időkben tartja bennünk a lelket, és kivételes önfeláldozásra késztet, tisztességesnek tűnő, hozzánk hasonló fiatalokat sarkall a legsötétebb bűnökre, és hétköznapi embereket ösztönöz rejtett titkot kifürkészésére, és jóval azután is, hogy elmentünk, a szeretet megmarad az emlékeinkbe égve. Mindannyian vágyunk a szeretetre, de néhányunk, miután rálelt, azt kívánja, bárcsak sose találta volna meg, mert olyan dologra késztette, ami nagyobb annál sokkal.
-Készen állsz? -kérdezte Hoseok, s közben odahajolt fülemhez is.
A büntető szobában voltam, s egy széket megfordítva ültem egyes egyedül abban az egy négyzetméterben. Nos a kékség ide találta megoldásának helyszínét, s Namjoon jelenlétével itt kíséreltük megcsinálni. Hoseok felállította a kamerát, öreg, egykijelzős, alig jól kivehető felvételt tudott csinálni a retro készülék, de ez tökéletes volt arra, hogy az állványon támasztva csak azt vegye fel amit kell. Nehogy túl élethű legyen.
-Igen. -suttogtam, majd összeszorítottam szemeimet. Féltem, de nem attól, hogy anyám látja ezt az egészet, vagy hogy a kékségnek elmegy az esze és esetleg túlzásba esik. Gyerekes és egyszerű módon nagyon rettegtem a fájdalomtól. S ahogy az egész procedúra előtt elképzeltem agyban, hogy a kecses kezek, precízen fogják meg a pillangó kések markolatát, majd sebészi pontosággal akarják a hátam minden fedő- és kötöszövetét, gyengéden, s kimérten kettéhasítani, hogy aztán skarlát színű vérem fesse meg testrészeim, ruhám, s a padló többi részét. Még a hideg is kirázott, olyan morbid dolog ilyenen festői szemszöggel vélekedni. -Készen állok.
Megfogtam az előttem lévő vas széknek, s annak háttámlájának középső rácsoszlopait, s erősen megmarkoltam. Tenyerem izzadt, ugyan úgy, ahogy homlokom, s nagyjából minden porcikám. Fogaimat olyan erősen szorítottam össze, hogy félő volt, a két csont sor szétcsúszik egymás mellett. A kamera tőlem kettő egész méterre helyezkedett el, egy háromlábú, műanyag tartón, ami kellően volt magas ahhoz, hogy Namjoon mögötte szemmagasságban követhesse az egészet.
