Vörös Kód

Part 12

Ingrid

Három napig bírom... Érzem, hogy ezt nagyon elcsesztem. Vélhetőleg borzalmasan túlreagáltam. Egyáltalán nem így kellett volna kezeljem a helyzetet. Fogalmam sincsen miért, de helyre akarom hozni. Minden bizonnyal Rami miatt. Vagy az miatt, amit titkon Rami iránt érzek. Azt a megmagyarázhatatlan vonzalmat. Próbáltam hívni, de nem veszi fel a telefont. Az e-mail-ekre sem válaszol. Tipikus sértődött tini. Mégis annyira más, mint a többiek. Sokkal több van benne, mint egy átlagos tinibe. Sokat gondolkoztam, és végül erős elhatározásra jutottam, miszerint elmegyek az otthonához.

Ritkán ülök kocsiba, nem is igazán rajongok érte. Csak azért van, hogy a nagyobb bevásárlásokat megkönnyítsem vele, illetve azért egyszer-kétszer mégis csak hasznát veszi az ember. Most is megmutatkozik, hogy nem hiába tartom.

Sosem voltam még ezen a környéken, nem a legszebb hely, de valami melegség mégis van benne. Kiszállok a kocsiból, még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy csak így megjelenek, de Rami nem hagyott nekem más választást. Veszek egy nagy levegőt és megnyomom a csengőt. Egészen barátságos kis házikó, amolyan kis családi kuckónak tűnik. Nem telik el olyan sok idő nyílik is az ajtó.

Megfeszülök, amikor szembe néz velem az ajtó túloldalán két szempár. Majd nyitnám a számat, hogy köszönjek, de azzal a lendülettel, az orromra csapja. Összehúzom a szemöldökömet, nem fogom ennyiben hagyni! Nem, nem ezért jöttem el ide.

- Hé, ne merészelj kizárni! Nyisd ki az ajtót, beszéljük meg!

Nem érkezik válasz, így bekopogok, ami inkább mondható dörömbölésnek, de hát így sikerült.

- Sajnálom, nem úgy kellett volna reagáljak! Szeretném megbeszélni!

Még mindig semmi. Kezd úrrá lenni rajtam a harag, a düh és a kétségbeesés. Bár inkább magam iránt, mint sem Rami iránt. Még erősebben bekopogok.

- Rami!! Nyisd ki az ajtót! Kérlek...

Ekkor ismét nyílik az ajtó. Most szélesebbre, mint az előbb és én lefagyva állok. Ebben a pillanatban rohanni lenne kedvem. Elfutni, elmenekülni és soha nem nézni vissza. Ehelyett csak állok, mint akinek földbe gyökerezett a lába.

- Rami nincs itthon.

Kell pár pillanat, még nyerek magamnak egy kis levegőt, kissé a torkomat is meg kell köszörüljem.

- Át...átadnád neki, hogy kerestem? – makogom lassan, miközben kicsit a szemeiben kutatok.

Bámul rám pár másodpercig, majd felsóhajt és kitárja az ajtót. Arrébb áll, hogy elférjek mellette és int a fejével.

- Gyere be, csak a boltba szalad el. Gondolom, ha már fel kellett keresned sokat nem érnél vele, ha átadom neki az üzeneted.

- Köszönöm – bólintok és már bent is vagyok a kis házikóban, ami belülről már nem is tűnik olyan kicsinek.

Pár lépés után megállok, nem igazán tudom, hogy merre szabad menni. Milyen nevetséges helyzet. Általában mindig én vagyok az, akihez jönnek, nálam vannak zavarban. Most pedig itt vagyok egy vadidegen lakásban arra várva, hogy Rami hazaérjen.

- Épp teát készítek, esetleg megkínálhatlak egy csészével? – indulunk meg a konyha felé.

- Igen, elfogadom.

Ismét kínos csend telepszik ránk, de legalább a konyhában akad nézni való. Így legalább kicsit letudom kötni magam. Kis elegáns konyha. Van egy kis konyhapult része mosogatóval, közvetlen mellette a mosogató gép, mellette a hűtőszekrény és fal. Nincsenek benne felesleges, kihasználatlan részek. Az asztal négy személyes, így gondolom Raminak nincsen több testvére. Már így is elég kínos a történet, még csak az kellene, hogy legyen még pár testvér, aki bezavar a képbe. Mire végzek az elemzéssel, Dóra is elkészül a teámmal. Leteszi elém a csészét, cukrot, citromlevet, kihúzza a velem szemközti széket és leül. Érzem magamon a tekintetét, de nem szólal meg. Én pedig próbálok a lehető leghosszabb ideig babrálni a teám elkészítésével és csak ezután felpillantani rá. Meglepve tapasztalom, hogy egyáltalán nem néz csúnyán, inkább mintha viccesnek tartaná az adott szituációt.