Vörös Kód

Part 13

Rami

Ingrid szavai pörögnek a fejemben. Meg kell emésztenem a szavait. Nem akarok elhamarkodottan ítélkezni. Már ha efelett egyáltalán lehet ítélkezni. Elvégre én mentem el hozzá, én kényszerítettem rá, hogy foglalkozzon velem. Túl hosszúra nyúlik a csend. Észreveszem Ingriden a megbánás jeleit. Már látom, hogy azt fontolgatja, bár el sem jött volna. Nem igazán voltam ilyesmire felkészülve, se arra, hogy eldöntsem, egyáltalán ezzel az egész Ingrid dologgal mit akarok kezdeni.

- Sajnálom, nem... Nem kellett vol – szájára teszem a kezem, ezzel belé fojtva a szót.

Nem akarom hallani, hogy nem kellett volna idejönnie, nem kellett volna ezt vagy azt elmondania. Megköszörülöm kicsit a torkomat, közben a meglepettséget elemzem Ingriden. Biztos vagyok benne, hogy ilyen lépésre nem volt felkészülve tőlem.

- Talán feltudnék mutatni neked valami mást, valami jobbat is, amire élvezhetsz.

Lassan elemelem a kezem, de a szemeim le sem veszem róla. Neki is cikáznak a szemei az enyéim között. Majd lassan, de határozottan megrázza a fejét.

- Kétlem – beharapja az alsó ajkát és már látom a mozdulatot, amivel visszafordul a tóhoz.

Azonnal mozdulok, magam sem tudom milyen felindulásból. Megszüntetem azt a féllépésnyi távolságot, ami eddig volt köztünk. Kezem Ingrid arcára csusszan, és már hajolok is. Meglepve tapasztalom, hogy kezével elrántva az enyémet a mellkasomnak tolja, megtart, és arcát pedig teljesen elfordítja. Így nagyjából a fülébe tudnék adni egy puszit. Visszahőkölök, de csak annyira hogy rálássak. Hallom, hogy felgyorsul a légzése, majd lassan visszafordítja a fejét és mélyen a szemembe néz.

- Ezt... Nem kellett volna – alig hallhatóan mondja, de annál erényesebben.

Megszorítja a kezemet, szemei szinte szikrát vetnek rám. Felsóhajtok, hátralépek egyet és elhúzom a kezem.

- Minek jöttél egyáltalán ide? Hogy elmondd, mennyire bevagy gerjedve rám, hogy arra gerjedsz, ha nekem fáj? Hogy visszacsábíts, hogy jól megverhess? Mert arra élvezel? Ezért jöttél!?! Csak mert kurvára nem tudok kiigazodni rajtad!

Karba teszi a kezeit és a tavat nézi. Ellenben én az arcát figyelem, ahogy összeszorítja az állkapcsát majd ismét elengedi és megint. Fogalmam sincs, mi van kialakulóban.

- Mondj valamit... - szólalok meg egész halkan.

- Nem létesíthetünk fizikai kontaktot, akármennyire is szeretném.

- Szóval szeretnéd? – elmosolyodok. Kicsit úgy érzem, jelenleg én vagyok az idősebb, már ha ez nincs is így.

- Szeretném – még mindig a tavat bűvöli és felsóhajt. – De nem tehetem meg. Mert, ha megtenném, az már jelentene valamit.

Tart egy kis szünetet, aztán lassan rám néz, én még mindig bűvölöm.

- Még mindig nem válaszoltad meg hogy akkor tulajdonképpen mit szeretnél tőlem...

- Csak, nem akarlak elűzni magam mellől, nem akarom, hogy azért ne járj hozzám, mert elküldtelek.

Bólintok egyet, aztán hátralépek és meglököm a vállát, elindulok és a fagyizót veszem irányba. Nem telik bele sok idő, már indul is utánam, de számításaim ellenére megfogja a kezem és visszahúz.

- Ne merészelj itt hagyni! – tekintete kissé tüzes.

Nem ez volt a szándékom, de a reakcióját látva kedvem támad játszani vele. Így hát elé lépek, szélesen elmosolyodok.