Vörös Kód

Part 41

Ingrid

Ramival az elmúlt két hétben felhőtlen a kapcsolatunk. Olyanok vagyunk, mint egy átlagos szerelmespár, csak fele annyi veszekedéssel. Sőt. Mostanában egyáltalán nem veszekszünk. Cserébe viszont a szexuális életem fellendült. Rami a legutóbbi "zöld zászló" óta felbátorodott. Előszeretettel kezdeményez, de sosem tolakodó, kicsit olyan, mint akiben még mindig ott van az a bizonyos két lépés, viszont ezt leszámítva szerintem sikerült egymásra hangolódni. Olyan átlagos programokat csinálunk, mint például a mozi, bowling, biliárd, múltkor még egy szabadulószobára is rávett, mondván, nekem biztos tetszeni fog. Hát... Az igazat megvallva, egy bilincs vagy egy jól megkötözött csomó fogságából való szabadulás sokkal inkább feltüzel. Nem akartam megbántani, becsületesen végigcsináltam a játékot, de a szabadulás után nem hánytorgattam fel a témát.

Most Robert nappalijában ülök egy csésze gőzölgő kávét szorongatva. Az illata végigjárja egész testemet. Nem számít, hogy már délután hat óra van, a kávé sosem lehet túl későn. A csésze külső része szinte égeti a tenyeremet, én mégsem helyezem le az előttem lévő kis asztalra. Inkább szorítom és elviselem az ezzel együtt járó fájdalmat.

Rendhagyó kezelés lesz ez a mai, egyben utolsó. Legalábbis mindketten reméljük, hogy ez lesz az utolsó. Ramira való tekintettel ma nem tervezek maradandó sérüléseket szerezni, hisz nem tudja, hogy Roberthez rendszeresen kezelésekre járok, és az lesz a legjobb, ha így is marad. Már az előző kezelések alkalmával szerzett sebek eltakarása vagy épp kimagyarázása is nehézségeket okozott. Robert kezében egy jegyzetfüzettel és egy tollal foglal helyet velem szemben.

- Nos, hogy érzi magát, Inez? - kezd bele minden bevezetés nélkül.

Gyomrom egyből akkorára szűkül, hogy az a kis mennyiségű kávé, ami a csészében lötyög, hirtelen vagy két liternek felel meg.

Robert szemeibe nézek, szám szétnyílik, mint aki mondani készül valamit, de végül csak összezárom. Még mindig utálom ezt a nevet. Gyűlölöm. Szavakkal el sem tudnám mondani mennyire. Pedig volt rá példa, nem is egyszer, hogy otthon a tükör előtt állva is próbáltam kimondani. Az érzés, hogy inkább leharapnám a saját nyelvem, mint hogy kimondjam... felbecsülhetetlen. Túl hosszúra nyúlik a csend, és ezt én is érzem, de mielőtt megtörhetném, Robert megelőz.

- Azt hittem, ezen már túl vagyunk - hangos sóhajtás hagyja el a száját. - Nézd Ingrid... Ha dacból nem akarod ezt csinálni, nem tudok segíteni. Egy drogost sem tudok leszoktatni vagy megmenteni, ha nem partner. Ez csak úgy tud működni, ha te is akarod.

Újabb hosszú percek telnek el csendben. Ezúttal viszont nem nézek Robertre. A kezemben lévő kávé kezdi megadni magát, már nem éget elviselhetetlenül. Miért választja valaki inkább a fizikai fájdalmat? Mert arról tudja, hogy egyszer begyógyul? Vagy ha nem is múlik el teljesen soha, de az idővel enyhébb lesz...

A lelki fájdalom nem ilyen. Vagy megbékélsz vele és tovább lépsz, vagy felemészt. Sok lelki fájdalmon egyszerűen képtelenség tovább lépni. Vagy csak azt hiszed, hogy túl vagy rajta, és amikor nem számítasz rá, amikor már minden happy, amikor azt hiszed megállíthatatlan vagy... akkor fogja magát és beköszön. "Hello, emlékszel még rám?" Egy fizikai sérülés soha... SOHA nem tenne ilyet, ha felépültél belőle. Elgondolkodtató, ha a saját gondjaimmal nem tudok megbirkózni, hogy tudnék másoknak tanácsot adni? Hiteles? Én elfogadnék olyan embertől segítséget, aki a saját démonaival sem tudja felvenni a harcot?

- Menjünk hátra - mondom egyszerűen, miközben az asztalra helyezem megkezdetlen kávémat.

Robert szemöldöke homloka közepéig csúszik. Leengedi a mappát az ölébe.