Vörös Kód

Part 33

33.rész – Ingrid

Fekszem az ágyban, bámulom a nagy semmit. A gyertyák még mindig égnek, de mi a szarnak? Igazán büszke lehetek magamra, ma is remekül sikerült napot tudhatok magam után. Eszembe jut, amikor Diával mentem keresztül mindezen. Bár ő legalább nem hagyott faképnél, igaz vele nem is beszéltem csúnyán. Mindenesetre akkor is borzalmas volt erről vallani, aztán végig hallgatni azt a blablát, amit ilyenkor az emberek minidig a másik fejéhez vágnak az önbántalmazással kapcsolatban. Emlékszem mennyire ki volt borulva, és betegnek nevezett, mondjuk ő akkor még a kis beteges világomról sem tudott, így neki valamivel nagyobb falat lehetett ezt lenyelni. Viszont Ramival nem kellett volna így viselkedjek, egyáltalán nem érdemelte meg. Bizonyított már, hogy bármit elmondhatok neki, sosem ítélkezett felettem, és már biztos vagyok benne, hogy efelett is csak elsétálhattunk volna, ha én nem barmolok szét ösztönösen mindent.

Lerúgom magamról a takarót, felpattanok, előkerítem a ruháimat. Lesietek a konyhába felkapom az első poharat, ami a kezembe akad, megnyitom a csapot, csordultig töltöm a poharat vízzel és lehúzom. Be kell vallani, iszonyat jól esik, ahogy végig folyik a torkomon a sok alkohol után. Magamra kapom a dzsekimet, egy edzőcipőt, leakasztom a kocsi kulcsot a tartóról és elhagyom a lakást.

Nagyjából fél óra kocsikázás után meg is érkezek, szerencsére minden rendben ment, majdhogy nem is volt senki az utakon, persze ilyen késő este már miért is mászkálnának? Kiszállok a kocsiból és a kapuhoz sietek. A csengőt kezdem nyomni kitartóan. Jó pár perc eltelik, mire felkapcsolódik az első villany a házban. Nem foglalkozom vele, ugyan olyan kitartóan tartom a csengőt, nehogy meggondolja magát. Újabb pár perc telik el, felkapcsol a ház előtti kislámpa is, és meglátom, ahogy nyílik az ajtó. Megkönnyebbülök, amikor kilép a házból. Hallom a papucs csoszogását, ahogy egyre közelebb ér. Hevesen kalapál a szívem, de próbálok a lehető legnyugodtabb maradni, amikor a kapuhoz lép és elfordítja benne a kulcsot.

- Robert... - előzöm meg még mielőtt bármit is mondhatna, de aztán mást nem tudok mondani.

- Jézusom! – nyílik nagyra a szeme. – Ingrid mi a szart csinálsz itt?

- Segítened kell – hangom kétségbeesett.

- Tudod te, hogy hány óra van!? – kezd indulatos lenni.

- Negyed négyre tippelnék...

- Ingrid, nem csinálhatod ezt! Teljesen elment az eszed? Mégis hogy képzeled, hogy idejössz ilyenkor? Felversz, kirángatsz?

- Robert, nem volt más választásom!

- Már hogy ne lett volna?! Menj haza!

- Ne küldj el, nem teheted ezt velem.

- Tévedsz. Azt tehetek veled, amit csak akarok.

- Akkor, tégy velem, amit csak akarsz, de ne küldj haza. Nem akarok otthon lenni, nem tudnék most az üres lakásban lenni.

- Gondolom, én vagyok a legutolsó mentsvárad, ha már itt kötöttél ki...

Nem mondok semmit, jó pár pillanatig, csak egymás szemében kutatunk, mire Robert megadja magát, felsóhajt és kitárja előttem a kaput.

- Ó, anyám! Add, hogy ne bánjam meg.

Hálásan nézek Robertre és elsétálok mellette. Hallom, ahogy visszazárja a kaput, majd a papucsa csoszogását mögöttem. Beérve a házba lerúgom magamról a cipőt és automatikusan a nappaliba megyek. Beletelik pár perc, amíg Robert is megjelenik, most már pólóban és melegítőnadrágban az eddigi köntös helyett. Be kell vallani, így sem volt még szerencsém sokat látni, de hajnalban mégsem várhatja el tőle az ember az öltönyt.