Vörös Kód

Part 15

Ingrid

Megkértem, hogy vetkőzzön le, aztán kiválasztotta a neki szimpatikus állványt. Megbeszéltük, hogy egy olyan "kezelésen" vesz részt, amit általában alkalmazok. Elmondtam neki a mentő szavát, ha szüksége lenne rá. Aztán rácsatoltam a bőrszíjakat és felcsatoltam az állványra. Még azt is megkérdeztem kényelmes-e, bár ezt sosem szoktam megkérdezni, viszont ez minden szempontból szokás bontó kezelésnek minősül. Megkértem, hogy válassza ki magának a tetszőleges ostort, most pedig itt állunk egymással szemben. Furcsa érzés, amikor rá nézek, és ott van az a plusz, azaz extra, hogy ő a barátnőm, vagy nem is tudom hányadán állunk most a dologgal.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

- Egészen biztos - nem is tudom utoljára mikor volt ennyire határozott a tekintete.

- Nem kell, ezt csináljuk - próbálkozom menteni a menthetőt.

- Csináld már! - meglep a felindultsága, helyet nem akar cserélni!?

Összeszorítom az állkapcsomat. Rámarkolok az ostorra, érzem a szőnyeg szálai lassan elengedik a lábamat. Lendítem az ostort, de még a csattanás előtt visszarántom a csengő hangjára. Kicsit kölcsönösen ijedten nézünk egymásra. Majd újra és újra megszólal a csengő, egyre türelmetlenebbül. Bár idelent csak tompán hallani, mégis idegesítő.

- Csak felszaladok és elküldöm.

Kicsit rémülten néz rám és rázni kezdi a fejét. - Ne merészelj így itt hagyni!

Végig pillantok rajta, majd elmosolyodok. - Mindjárt jövök

Ledobom az ostort ott, ahol állok és kettesével szedve a lépcsőfokokat már fent is vagyok. A csengőt még mindig kitartóan nyomogatják, kicsit indulatosan nyitom ki az ajtót.

- Nem érek... - meghökkenve pillantok az illetőre - rá... - nyögöm ki a végét.

- Beszélnünk kell! - összehúzza kicsit a szemeit.

- Most nagyon nem alkalmas, sajnálom - már lépnék is be és csuknám az ajtót, amikor megragadja azt, először csak ellent tart, majd erősebben neki feszül.

Felsóhajtok, kinyitom az ajtót és megragadom Ramit. Kilépek vele az ajtón kívülre, majd becsukom magam mögött az ajtót.

- Nem állíthatsz csak úgy ide akkor, amikor kedved tartja! - förmedek rá.

- Úgy hiszem, te sem voltál hivatalos legutóbb hozzánk - összehúzza a szemöldökét és karba teszi a kezét.

Igaza van, ezzel nem tudok vitába szállni. Cikáznak a szemeim Rami tekintetével. Valahol örülök, hogy eljött csak az időzítés borzalmas. Beletúrok a hajamba és felsóhajtok.

- Nézd, most tényleg nem tudok beszélni, ügyfelem van.

Felvonja a szemöldökét, aztán elmosolyodik.

- Te most hülyének nézel? Nem teheted meg, hogy otthagyod kezelés közben.

- Ez nem tartozik rád. Beszéljük máskor jó?

- Mikor máskor?

- Holnap délután kettőkor. Elküldöm a címet SMS-ben - azzal fogom a kilincset és megint megkísérlem a visszajutást, most sikeresen.

Becsukom az ajtót, de nem tudok azonnal visszaindulni. Hihetetlen, hogy ez a lány mindig bekavar valamit és én sosem tudok rá rendesen haragudni. Felsóhajtok, veszek még pár mély levegőt, aztán eltolom magam az ajtótól és visszasétálok a szobába. Dia szinte lángoló szemekkel néz rám. Látom rajta a megvetést és a dühöt, teljesen jogosan.