Vörös Kód

Part 35

35. rész – Ingrid

- Gyerünk! Válaszoljon. Ez még csak az első kérdés volt. Kétlem, hogy ne tudná megválaszolni.

Összeszorítom a számat, vennem kell egy nagy levegőt, mialatt Robert szemeiben kutatok. Magabiztos, kész cselekedni, ha szükséges és ilyesztően komoly az arca.

- Inez... - hagyja el halkan a számat.

- Az egész nevét! – mordul rám Robert az engedelmetlenségem miatt.

- Veres Inez – küzdök meg a két szóval, de szinte égetik és marják a torkomat, miközben kimondom.

- Jó kislány.

Feláll a székről és lassú léptekkel elindul körülöttem. Kezeit a háta mögé teszi. Érzem, hogy kezd zsibbadni a térdem, iszonyat kényelmetlen ez a pozíció.

- Miért nem használja a saját nevét, Inez?

Fáj hallani a nevem a szájából. Soha nem mondta ki az ismerettségünk alatt, pedig akármikor megtehette volna.

- A szakmámban megszokott, hogy nem fedjük fel a valódi mivoltunkat.

Olyan váratlanul és erősen ér az ostorcsapása, hogy előre bukok. Két kezemmel hárítom a föld közeledését, immár négykézláb a földön.

- Baromság! – Robert hangja acélos. – Fusson neki újra.

- Azért mert gyűlölöm.

Robert elém lép, mire sikerül visszahozzam magam ismét térdelő helyzetbe és most az ostor végével nyúl az állam alá, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Pontosan mit?

- A nevem adóját – szakad ki belőlem.

Robert elmosolyodik, elveszi az államtól az ostort, megkerüli a széket és ismét leül velem szembe.

- Meséljen az apjáról. Kezdjük a nevével.

Összeszorítom a számat, megmakacsolom a tekintetem és megvetően nézek fel Robertre. Nem gondolhatja komolyan, hogy az apámról fogok vele csevegni. Pont nem egy olyan személy az életemben, akiről bárkivel is beszélgetnék. Robert felsóhajt.

- Ne akarja, hogy ismét fel kelljen állnom. Túl kényelmesen ülök most.

- Örülök, hogy legalább neked kényelmes – szalad ki a számon, de még csak megbánni sincs időm.

A következő ütés lendületből érkezik, végigcsípi az arcomat, épphogy a szemem van időm becsukni.

- Nem adtam engedélyt tegeződni! – szíd le azonnal Robert, aki ismét megemelkedik a székről. – Kérjen bocsánatot, alázattal – utasít engedelmetlenséget nem tűrve.

Még mindig makacs tekintettel nézem Robertet, aki türelmetlenül áll felettem. Tekintete semmi jóról nem árulkodik, és hamarosan be is igazolódik a szándék, amikor újra lendíti a kezét. Még az ütés bekövetkezte előtt megadom magam neki.

- Bocsánat – hagyja el zavartan a számat.

- És még?

- Nem fog többet előfordulni...

- És még!? – Robert hangja egyre türelmetlenebb.

Szemezek vele pár pillanatig, de nem tudom magam kényszeríteni, hogy kimondjam, úgy érzem besokalltam. Felfordult a gyomrom, bár ez meglehetősen a rengeteg pia mennyiségétől van.