Vörös Kód

Part 25

Ingrid

Két napja próbálom lekötni magam több-kevesebb sikerrel. A munkába temetkezés egy jó tervnek bizonyul, míg betegek köreibe zárom magam és rájuk összpontosítok, addig kevesebbszer jut eszembe Rami. Még mindig alig fér a fejembe, hogy ennyire hirtelen minden tönkrement, ami szép és jó volt vele. Naivan azt hittem, talán működhet köztünk valami. Aztán egy szempillantás alatt minden kis felépített hitem romokban hever a padlómon. Állhatok felette naphosszat, nem találom a kirakós illeszkedő darabjait. Ha szeretném is ismét felépíteni a kártyavárat, azt sem tudom, hogy kezdjek neki. Sosem voltam jó az önkifejezésben, arról nem is beszélve, hogy a mások után futásba egyenesen borzalmas. Mindig is úgy életem az életem, ha valaki ki akar lépni belőle, nyitva van neki az ajtó, nyugodtan megteheti. Közben meg itt van ez a furcsa érzés a mellkasomban, nem akarom, hogy ennyi legyen. Nem végződhet ennyire borzalmasan.

Ma csak egy páciens jött hozzám, egész kikapcsoló és üdítő volt számomra is. Most, hogy elment kicsit feltöltődve állok a nappaliba és agyalok. Átsétálok a dolgozó szobámba, felnyitom a laptopomat és megnyitom a böngészőt. Nem mai darab már, így kicsit lassan tölti be a kívánt oldalt. Rami nevét gépelem a keresőbe és rákattintok a kis kereső jelre. Újabb várakozási idő, de nem hiába. Sikerül találjak egy cikket, amit bizony Rami írt. Megnyitom, de nem az elolvasásával bajlódok. Engem a cég érdekel, ahol Rami dolgozik. Ha már otthon nem hajlandó velem beszélni, talán ez lehet az utolsó mentsváram. Addig nem hátrálok meg, míg meg nem hallgat. Pár perces keresgélés után rá is találok a címre. Papírlapot és egy tollat veszek elő, felfirkantom és úgy, ahogy van, ott hagyom a gépet. Már indulok is, úgy érzem, most semmi nem állíthat meg.

Leparkolok az irodaház előtt. Elég nagynak tűnik, a képeken kisebbnek látszik. Gondolkozz Ingrid, hogy találsz meg ekkora épületben egy bizonyos személyt. Kikászálódom a kocsiból és az épület felé lépkedek, közben kattognak a fogaskerekek az agyamban. Lassan közelítem meg a bejáratot, ki is szúrom magamnak a portást, 50 körüli úri ember. Megigazítom még a hajamat, mielőtt kinyitom az ajtót. Magamra erőltetem a legkedvesebb mosolyomat.

- Szép jó napot! – köszönök oda illedelmesen.

Végig néz rajtam, nem igazán érti, hogy mit is keresek én itt pontosan.

- Segíthetek?

- Ami azt illeti, nem is sejti mennyire. Dolgozik itt egy Foris Ramóna nevű újságíró. – inkább kijelentésnek szántam, de akár egy kérdésnek is elment volna.

- Igen, felszólok neki, hogy keresi... Ki is? – már nyúl is a telefonért.

Szinte agresszívan vágódok be az asztala mögé visszanyomni a kezét a telefonra.

- Ne! – emelem fel a hangomat, de mikor látom, hogy a rémület ül ki az arcára visszahőkölök.

Elengedem és visszahelyezkedem a pult elé, ahol eddig is állnom kellett volna.

- Bocsánat – túrok bele a hajamba. – Nem akartam megijeszteni, csak tudja, nem tudhat róla, hogy jöttem. Meglepetésnek szántam. Meg tudná mondani, hol találom?

Még mindig rémülten néz rám, sikeresen lesokkoltam. Ügyes húzás volt Ingrid! Aztán rázni kezdi a fejét. – Nem, én nem mondhatom meg. Nem lehet oda csak úgy felmenni.

Ellágyulok, a lehető legbarátságosabb arckifejezésemet veszem elő.

- Ugyan, valami módja csak van, hogy felengedjen.

- Nem! Nincs. Idegeneknek tilos a belépés. Ha szeretne vele beszélni, szólhatok neki, de többet nem tehetek.

Megköszörülöm a torkomat, gondoltam, hogy nem fog könnyen menni, készültem mindenre. Beletúrok a zsebembe, előveszek egy 20ast és az asztalra csúsztatom.