Vörös Kód

Part 27

Ingrid

Azonnal alulöltözöttnek érzem magam és halál biztos vagyok benne, hogy sikerült vörösebbre változzak, mint a rózsa, amit Robert kitartóan szorongat a kezében. Sikerül félretenni pár pillanatig a zavaromat és Robert szemeibe nézni.

- Azt hittem, csak egy vacsora...

Robert lepillant a kezében lévő rózsára, majd egy halovány, de annál határozottabb mosoly jelenik meg az arcán.

- Ez csak egy ártalmatlan virág, egy nem éppen ártalmatlan hölgynek. Nem nagydolog.

- Ohh, szóval nem vagyok ártalmatlan – nem bírom ki, hogy ne húzódjon az én számra is egy kis mosoly.

Mindig is szerettem Robert humorérzékét. Sosem volt az a túltolós típus. Mindig a helyén volt minden, ami elhagyta a száját.

- Ez esetben meg kell várnod, amíg vízbe helyezem szerencsétlent! – kikapom, Robert kezéből még mielőtt átnyújtaná.

Ugyanis így kicsit lehet olyan érzésem, hogy elvettem tőle, és nem ő adta. De igazából mindenki számára nyilvánvaló, hogy virágot hozott... Nekem. Próbálom magamban legyűrni ezt a tényt és semlegesen állni hozzá. Valószínűleg csak egy udvarias gesztusnak szánta virágot hozni valakinek, aki egyébként utálja az összes virágot. Nem az ő hibája, hogy ezt nem tudja rólam, sosem beszélgettünk a virágokról és arról, hogy én szeretem e, illetve jó néven veszem e, ha valaki hoz nekem. Ilyen beállítottság mellett persze egy rohadt vázám sincs ebben az óriási lakásban. Megkeresem a legideálisabbnak tűnő poharat, ami helyettesíthet egy vázát. Ezután még rendezem az arcizmaimat, és indulok Roberthez, hogy kezdetét vehesse a vacsora.

Fogalmam sincs, milyen étterembe megyünk, de Robert öltözetéből ítélve elég puccos helyen fogunk kikötni. Kellemes társaság, sosem beszélgetünk csak azért, hogy ne legyen zavaró a csend. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez a csend nem zavaró, kellemes, és megalapozza, hogy az est további részében ne értelmetlen beszélgetésekbe fulladjunk. Teljes szótlanságban töltjük az odafelé utat. Robert néha rám pillant, de csak lopva, és amikor látja, hogy nem tartok vele szemkontaktust, ismét az utat figyeli.

A város másik végében kötünk ki, a bulinegyedtől igazán távoli étteremre esett Robert választása. Végig mérem az étterem előtt várakozó öltönyös fazonokat. Jól tippeltem. Máris alulöltözve érzem magam. Egy kéz érkezik a combomra, Robert keze, megszorítja finoman, amire azonnal felé kapom a tekintetemet.

- Ne érezd rosszul magad, csak az étel színvonala miatt választottam.

- Reméltem is, hogy nem okozol csalódást – elfintorodok egy kicsit, aztán leszedem magamról Robert kezét, amit valamiért a combomon felejtett és kiszállok a kocsiból.

Robert sem késlekedik, azonnal nyitja ő is az ajtót. A kulcsot az egyik öltönyös fazon kezébe nyomja és megindul a bejárat felé. Szorosan mögötte lépkedek, közbe nem tudok betelni a látvánnyal. Gyönyörűen ki van világítva a hely és az udvar is. Bent egy kicsivel családiasabb környezet fogad, mint amire a külsejéből számítottam. Egy külön eső kis sarokban foglalunk helyet, pontosabban fogalmazva, ültetnek le minket. Igen, még a széket is kihúzták előttünk, hogy a legotthonosabban érezhessük magunkat. Mert ugyebár mindenki otthonában van egy személy, aki mindig kihúzza a széket, ha épp helyet szeretnénk foglalni. Elénk helyezik az étlapot és végre kettesben hagynak minket.

Robertet figyelem, ahogy fellapozza, aztán kicsit tanácstalanul rám pillant. Ebben a pillanatban pimasz mosoly szökik fel az arcomra, már-már vigyorgok.