Vörös Kód

Part 30

30. rész – Rami

Egész délelőtt zaklatottan járkálok fel alá a lakásban. Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, de nem megy, ahogy a mellkasomban kalapáló szívverésemet sem tudom csökkenteni. Már vagy több százszor megfogalmaztam az sms szövegét, sőt már volt, hogy még a telefonomba is bepötyögtem, majd ismét kitöröltem. Furcsa érzés az elutasítástól való rettegés, pedig én kevertem magam ilyen bajba. El sem tudom képzelni, amikor Ingrid próbálkozott a felkeresésemmel milyen borzalmakat élhetett át, mennyi erőfeszítésre volt szüksége, hogy legyen bátorsága és én mennyire kegyetlenül a földbe tiportam minden próbálkozását. Pedig hiányzik, piszkosul hiányzik.

- Na! Írtál már neki? – robban be Dóra az étkezőbe, felkapva a mellettem heverő telefonomat az asztalról.

- Mi? Nem! Mit csinálsz? Add vissza!

Dóra a kezében lobogtatja a diadalmasan megszerzett zsákmányt és persze fülig ér a szája.

- Jajj már! Ne bénázz itt nekem, totál túlparázod a dolgot.

- Dóra! Kérem vissza a mobilomat.

- Csak egy pillanat...

- Mi? Nem! – emelem fel a hangom és pattanok is a mobilom után, de persze Dóra hátrálni kezd, miközben nyomkodja a kezében lévő készüléket.

- Ne merészeld! – figyelmeztetem, de már túl késő.

Dóra ujja határozott mozdulatot tesz a képernyőn, majd felém fordítja a kijelzőt. Ökölbe szorul a kezem, amikor meglátom peregni a számlálót.

- Nos, szerinted felveszi?

- Azonnal add ide! – parancsolok rá kétségbeesetten, de már túl késő.

Megváltozik a kijelző a tárcsázás üzemmódból beszélgetésbe lép. Dóra arcán hatalmas vigyor jelenik meg, és átnyújtja a készüléket. Miközben átveszem, még némán odasuttogom neki, hogy megölöm, aztán szinte kitépem a kezéből a mobilomat és félve emelem a fülemhez. Csend van a másik oldalon, túl nagy és kétségbe ejtő csend.

- Szia... - szólok bele félénken.

Fogalmam sincs, mit fogok mondani. Kétszer is elátkozom magam, hogy inkább írtam volna meg azt a rohadt sms-t.

- Szia... - érkezik a másik oldalról is egy szintén félénk válasz.

- Rá érnél esetleg délután összefutni, ott a nálatok lévő parkban?

Csend. Érzem, ahogy a szívem egyre jobban a torkomban dobog, a gyomromban azok a bizonyos pillangók már teljesen megbolondultak. Neki kell dőljek a pultnak, hogy ne kezdjek el kényszeresen járkálni, de csak nem kapok választ. Elemelem a fülemtől a készüléket, de még nem szakadt meg a vonal. Beletúrok a hajamba, hátra dobom és igazgatom kínomban.

- Ingrid? – szalad ki a számon, magam sem tudom miért.

- Öt óra megfelel? – hangja semleges, kissé mintha érdektelen, de hát mit is vártam? Hogy majd a karjaimba ugrik?

- Ott leszek! – próbálok lelkesebb hangot megütni, de meglepetésemre búgni kezd a készülék.

Kinyomta. Felsóhajtok és leteszem a telefont a kezemből. Sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam. Vagy talán csak telefonon keresztül hangzik ennyire gyötrelmesnek? Nem hibáztathatom, hiszen borzalmasan viselkedtem vele, és szörnyen elutasító voltam az elmúlt időben. Furcsa izgalom lesz úrrá rajtam, azon kapom magam, hogy az órát bámulva azt számolgatom, mennyit kell még várni. Legszívesebben már most öltöznék is, de lebeszélem magam róla. Francba is, hogy ekkora hatással van rám ez a nő. Dórának igaza van, ha nem kavar be, ki tudja már hol tartanánk, igaz sosem volt könnyű eset, de úgy érzem igen közel sikerült férkőzzek hozzá.