Az a bizonyos nyár

32. rész

Vagy húsz percet gyalogoltunk, a reggeli, még nem tikkasztó melegben, mire a kikötőbe értünk, ahol a hajó volt, amit béreltünk egy napra. Mivel apának és Zolinak van hajós jogsijuk, arra mehettünk, amerre csak akartunk. A yacht nevét látva senkit nem kapott el a lelkesedés.

- Androméda Hercegnő - suttogta mellettem Dina.

- Dehát ez a hajó felrobbant - szólalt meg Ben is.

- Beckendorf felrobbantotta - meredt maga elé a bátyám.

- Én fel nem szállok erre a szörnyekkel teli hajóra - kezdte Sarah is.

- Mivan, ha itt van Kronosz? - Aggodalmasokdott Alex.

- Gyerekek, ne legyetek már ilyenek - forgatta meg a szemét Kinga. - Kronosz nem lehet itt, még nem ölthetett újra testet, de azért még nem árt óvatosnak lenni.

- Igaz - bólintott Zoli - még mindig vannak titánok, akik őt szolgálják.

- Mind nagyra nőtt gyerekek vagytok - nevetett apám, aki a kulcsokkal a kezében lépett fel a fedélzetre, mi pedig sorban követtük, ám alaposan körbenézve.

A délelőtt többnyire beszélgetéssel, ökörködéssel és nagyon sok nevetéssel telt el, mígnem elértünk egy kisebb öbölbe, ahol a víz olyan tiszta volt, hogy simán leláttunk a legaljára úgy, hogy nagyjából tizenöt méter mély volt.

Lehorgonyoztunk a kis város kikötőjében, majd megebédeltünk egy étteremben, ami a part mentén volt. Kaja után Zoli és Mary nagyon akartak valamit mutatni, ezért velük mentünk.

- Itt voltunk nászúton, mindent tudok a szigetről - jegyezte meg sejtelmesen Mary, elég jól beszél magyarul, de nagyon erős akcentussal. Néhány évvel fiatalabb anyáéktól, magas és szinte pont úgy néz ki, mint Sarah, a szemét kivéve, az olyan méregzöld mint Winsszé.

További tíz perc kutyagolás után már mindenki kezdett besokallni, ám ekkor egy vidámpark látképe bontakozott ki a szemünk előtt.

- Hogy nem vettük eddig észre, hogy vagy öt bazinagy hullámvasút felé tartunk, nem beszélve az óriáskerékről, meg azokról a kínzóeszközöknek kinéző valamikről? - hitetlenkedett Oli. Igazából azt hiszem úgy történhetett ez meg, hogy annyira el voltunk mélyedve a beszélgetésben, hogy senki nem foglalkozott azzal, hogy mi van körülöttünk vagy hogy merre is tartunk.

Miután megvettük a jegyeket, próbáltunk nagyjából együtt mozogni és felülni a lehető legtöbb játékra.

- Az - mutatott a bátyám ellentmondást nem tűrően egy hullámvasútra, ami tiszta piros volt, helyenként tűzcsóvák díszítették és a bájosan hangzó 'Painful Death' nevet viselte.

- Jóó - kiáltott Sarah, aki Oli hátára ugrott és már vágtáztak is a nem túl hosszú sor végére.

- Megyek én is - csóváltam meg a fejem mosolyogva.

- Akkor már én is - indult meg utánam Wins nem túl magabiztosan. Alex, Ben és Dina nem voltak elragadtatva az ötlettől, de megígérték, hogy feltétlenül szurkolnak nekünk lentről. A felnőttek közül természetesen Zoli és apa válalkoztak egyedül, az anyukák pedig inkább addig elmentek kávézni, hiszen 'nézni sem tudják, hogy meghalunk'.

- Biztos akarjuk mi ezt? - Nézett végig rajtunk Wins, amikor már a sor elején álltunk, és a következő menetben mehettünk.

- Jaj, de cuki - mondtam gügyögve - csak nem beijedtél?

- Én? - Nézett vissza rám fölényeskedve - csak szeretnéd, Darling, csak szeretnéd - húzta fel a szemöldökét, Sarah pedig úgy vihogott, mint akit nem szeretném kimondani, hová visznek.

- Úgy látszik fiam, Liliben emberedre akadtál - mosolygott Zoli. - Viszonylag gyorsan képes volt aláásni az önbecsülésedet - nézett rám elismerő pillantással.

- Nem is ásta alá az önbecsülésemet - fonta keresztbe mellkasán a karjait, miközben kihúzta magát, ezzel próbálva érzékeltetni a köztünk lévő magasságot.

- Hát tesó - veregette meg a vállát Oli - ez nem volt túl meggyőző.

Ebben a pillanatban ért vissza a vasút a kiinduló helyére, mi pedig beszállhatunk, a jegyeink felmutatását követően.

- Mi ülünk előre Olival - vonszolta a vörös a bátyámat maga után. Winsszel a második sorba ültünk, Zoli és apa pedig eggyel mögénk. Amikor sorba jöttek a dolgozók és becsatoltak minket, egyre szaporábban vettem a levegőt.

- Mi az kicsi Lili? - kérdezte ugyanolyan gúnnyal a hangjában, mint én előtte néhány perccel - csak nem beijedtél?

- Csak szeretnéd Winnie - kacsintottam, mire az említett a beceneve hallatán csak bemutatott, de tudtam, hogy nem haragszik, a szája sarkán megjelenő mosoly gödröcskék alapján.

A menet elindult, nekem pedig kedvem lett volna kiabálni, hogy azonnal állítsák le ezt a halálmasiknát és hogy le akarok szállni, de már késő volt. Lassan mentünk felfelé már vagy három perce, mikor a vége felé értünk, egy kéz kulcsolódott az enyémre. A tetején néhány halálosan hosszúnak tűnő pillanatra megálltunk, majd iszonyatos sebességgel ereszkedtünk lefelé, szinte zuhanásnak éreztük, majd néhány méter egyenes után három hurokba vezetett utunk. Ezalatt úgy szorítottam Wins kezét, mintha az életem múlna rajta, Sarahval pedig úgy sikítottunk végig öt percet, hogy egyszer biztosan megvolt a magas C.

A menet végeztével kicsatolták az öveinket, majd lefelé kezdtek el húzni, én pedig még mindig falfehéren szorongattam Wins kezét.

- Lili, ugye tudod, hogy már leszálltunk? - nevetett Sarah.

- Ez nem vicces - néztem rá összeszűkült szemekkel - majdnem meghaltam odafent.

- Majdnem meghaltál - bólintott Wins, mintha a visszhangom lenne. - Ha nincs a bátor és erős Winston, aki megvéd a gonosz hullámvasút elől, ma már talán nem lennél köztünk - tette szívére a kezét.

- Utállak - öltöttem rá ki a nyelvem, de már mindenki nevetett körülöttünk, bennem pedig kezdett lassacskán visszatérni az élet.