Az a bizonyos nyár

44. rész

 Egyedül akartam lenni, ezért a szobám felé vettem az irányt. Nem akartam senkivel sem beszélni. Az ágyamba bevágódva takaróba csavartam magam, és kitört belőlem a zokogás. Nem tudom, merre volt mindenki, de nem is érdekelt.

Nem kopogtak az ajtómon, csak hallottam kinyitódni majd lépteket felém. Nem kellett zseninek lenni, hogy tudjam, ki az.

- Miért csinálja ezt? - meg sem fordultam, még mindig a fal felé néztem.

- Tudod Lili, Hanna halála után anyád egy része is elveszett örökre, akkor kezdett mégrosszabb lenni, amikor téged pánikbetegséggel diagnosztizáltak. Semmi hasonlóságot nem lát benned a nővéreddel, ami miatt azt érzi, hogy teljesen eltűnt a lányunk emléke. - Törölt le egy könnycseppet az ágyam szélén ülő apa. - Amit anyád csinál veled, az nem helyes, de egy kicsit próbálj meg elnézőbbnek lenni vele szembe.

Felültem, hogy láthassam.

- De miért akadt ki ennyire Wins miatt? - néztem rá értetlenül.

- Emlékszel még Miller mamára? - kérdezett vissza, mire aprót bólintottam. Apa anyukája, akkor halt meg, amikor öt éves körüli voltam. Emlékszek, mindig kontyban hordta a haját és a fekete-fehér képernyős tévén brazil szappanoperákat nézett. - Amikor anyáddal összejöttünk, én éppen húsz éves voltam, ő meg tizenkilenc. Anyám túl fiatalnak gondolt minket ahhoz, hogy ne szakítsunk majd egyszer, és mivel már kis gyerekkorunktól ismertük egymást, azt hitte, hogy ezzel véget vetünk valaminek, nem elkezdünk valami mégjobbat.

- És anya is tudta, hogy ezt gondolja?

- Mást se hangoztatott anyám, úgyhogy, igen, tudta.

- És most titeket lát bennünk?

- Valószínüleg - helyeslően bólintott.

- És te miért nem akadtál ki, hogy lefeküdtem Winsszel? - tettem fel a kérdést, ami régóta foglalkoztatott.

- Mert bízok bennetek - simította meg az arcom - és mert Zolival már tíz éve fogadtunk, hogy ti össze fogtok jönni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem fogom megnehezíteni Wins dolgát.

- Légyszi, ne csináld ki teljesen - kérleltem.

- Majd meglátjuk, mit tehetek - vont vállat és felállt, majd ment volna ki, de egy másik, éppen belépni készülő alkkal majdnem egymásnak ütköztek. - Te - szűkítette össze a szemeit, belőlem pedig majdnem kitört a nevetés.

- Én esküszöm nem akartam - emelte fel védekezően a kezeit - a lányod támadott le, én szinte csak erőszak áldozata lettem, kérlek ne bánts.

- Ez komoly? - forgattam a szemem.

- Látod, most meg még engem hibáztat, mint áldozat.

- Szörnyűek vagytok - ingatta apa a fejét, majd magunkra hagyott minket.

- Most mérges rám? - vonta fel Wins a szemöldökét, de még mindig nem jött közelebb.

- Csak a véred szívja - mosolyodtam el halványan, mire közelebb jött és leült az ágyra, velem szemben.

- Jobban vagy már? - nézett végig rajtam aggódó tekintettel, mire aprót bólintottam. Közelebb húztam magamhoz és mélyen beszívtam az illatát, miközben fejem a mellkasába fúrtam.

- Wins - távolodtam el tőle - neked nem szabadna ennyi szaron keresztülmenned miattam. Túl sok ez így.

- Annyira buta vagy már megint - puszilta meg a homlokomat. - Szeretlek, Lil. És igen, pánikbeteg vagy, és igen, sok trauma és megrázkódtatás ért a múltban, de ezektől is lettél az a hihetetlenül erős ember, aki ma vagy.

- De...

- Nincs de - emelte fel a mutatóujját és szelíden magához húzott. Lágyan csókolt, szinte úgy, mint azon az estén, amikor összejöttünk.