Az a bizonyos nyár

38. rész

Vacsoráig nem mentünk le, mindenki el volt foglalva valamivel, Wins és én például idegeskedtünk, hogy fognak reagálni, amikor Kinga pedig feljött szólni, hogy menjünk, olyan fehéren támolyogtam le a lépcsőn a többiek után, mintha a kivégzésemre mennék.

A többieket előreengedve maradtunk hátra, és megvártuk még mindenki leül, és akkor léptünk csak be az ebédlőbe, összekulcsolt kezekkel.

Beletelt néhány másodpercbe, mire bárki is felénk nézett, aztán mindenki ránk emelte a tekintetét.

Körülnézve, a többiek hülyén vigyorogtak, apa és Zoli elkerekedett szemekkel figyeltek, Kinga és Mary pedig ugyanúgy mosolyogtak. Anya arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, csak bámult maga elé.

- Valaki elmagyarázná ezt? - szólalt meg Zoli, de úgy tűnt, hogy gyorsan túllépett az első sokkon, és már mosolygott, mire a mellettem álló fiú megkönnyebbülten lélegzett fel.

- Na ezt nem gondoltam volna - színlelt meglepődést Sarah - micsoda fordulat.

- Soha nem gondoltam volna - szállt be Alex is a játékba.

- Most őszintén megleptetek - tette szája elé a kezét Dina.

- És nem tudtuk még - kacsintott egyet látványosan Ben.

- For how long? - nézett ránk csodálkozva Mary. Néha, elmondása szerint egyszerűen csak nem jutnak eszébe magyar szavak.

- Kicsit több, mint egy hónapja...

- Június huszonhatodika óta - szólalt meg Wins.

- Azóta titkoljátok? - csattant fel anya.

- Nem akartuk elsietni a dolgokat - emeltem fel a kezeim védekezés képpen -, meg akkor még azt sem tudtuk, hogy egyáltalán merre tart ez az egész.

- Előttünk is titkolták - szólalt meg Sarah. - Vagyis csak próbálták.

- Te tudtad? - fordult anya a bátyám felé.

- Persze - vont vállat. - Higgyétek el, amikor megtudtam, egy kicsit kikészültem.

- Egy kicsit? - kérdezte Wins hitetlenkedve, mire oldalba könyököltem jelezve, hogy ezzel nem kifejezetten segít a helyzetünkön.

- Jó, talán egy kicsit jobban, mint kellett volna - forgatta a szemét. - A lényeg, hogy rájöttem, hogy milyen boldog mellette a húgom és hogy hozzák ki egymásból a legjobbat. Azóta én is #teamlilston vagyok.

- Team Lilston? - nevetett fel Dina - megbeszéltük már, hogy a shipnevük Wili.

A vacsorát halálosan csendben ettük, alig szólalt meg valaki, utána pedig a szüleink megkértek Winst és engem, hogy maradjunk lent, mi pedig vonakodva mentünk bele.

Mikor a többiek fementek, mi pedig ott maradtunk hatosban, nagyon kínossá kezdett válni a szituáció.

- Na és hogy kezdődött ez az egész? - könyökölt az asztalra Mary, mire Winsre néztem és kérdések garmadáját tettem fel neki szemkontaktus segítségével. Ilyen volt például az, hogy elmeséljük, hogy bulit rendeztünk, amit nem szabadott volna? Vagy hogy verekedett? Vagy hogy részegen smároltunk a szobámba? Nem, egy jobb sztori kellett, és mivel bíztam Wins zseniális színészi képességeiben, tudtam, hogy bármit találok ki, simán improvizál ő is, ezért elő kellett adnunk a történetünk családbarát verzióját.

- Hát elmentünk egy buliba - néztem rá a szemem sarkából -, ahol egy fiú megpróbált leitatni és fogdosni kezdett, amikor...

- Megjött az öntudatod és leállítottad? - mosolygott anya reményteljesen, de ő is tudta, hogy nem ez lesz a történet vége.

- Nem egészen... Wins megjelent és behúzott neki egyet - néztem rá, mire mintha zavarba jött volna. Nem hittem a szememnek, hiszen a fiú szótárában nem szerepel ez a kifejezés.

- Az én fiam - nézett Zoli hitetlenkedve - megütött valakit?

- Ugyanezt mondta Sarah is - mondta lemondóan.

- Meg Dina, Alex és még Ben is - nevettem, mire egy kicsit oldottabb lett a hangulat az asztalnál, persze anyát kivéve, aki még mindig faarccal meredt maga elé.

- És akkor most mi ez az egész köztetek? - szólalt meg apa, először a beszélgetés során.

- Együtt vagyunk - mondtuk egyszerre, mire egymásra néztünk és megint nevetni kezdtünk.

- És szeretem - mondta, miközben félig a velünk szembe ülőkre, félig rám nézett.

- Én is szeretem - mosolyodtam el.

- Mikor lesznek unokáim? - kérdezte Mary, mi meg úgy nézhettünk ki, mint két óriás, génkezelt paradicsom.

- Tíz év? - vágta rá Wins.

- Tizenöt év? - néztem rá, mire láttam a szemében, hogy mit akar mondani.

- Tizenkét és fél év? - mondtuk ki egyszerre, és megint nevettünk.

- Tudjátok, régen mindig azt gondoltam, hogy ha a lányoknak barátja lesz, pokollá teszem majd a srác életét, de látva titeket együtt, és hogy mennyire különleges, ami köztetek van, elgondolkoztam, hogy talán csak néha teszem pokollá Wins életét - mosolyodott el a végére apa.

Jó érzés volt tudni, hogy ő támogatja a kapcsolatunkat, hiszen ő az az ember, akire egész életemben felnéztem és soha nem inogott meg a belé vetett hitem.

Miután elköszöntünk boldogan mentünk fel a lányokkal közös lakrészembe, mire mindenkit fent találtunk.

- Mi volt? - kérdezte Dina az ujjait tördelve.

- Jobban ment, mint gondoltuk - vontam vállat.

- Anyát felidegesítettétek? - kérdezte Oli, mire a fejemet csóváltam.

- Meg sem szólalt - válaszolt Wins. - Vele ellentétben az én anyám...

- Ugye nem az esküvőről kérdezett titeket? - fogta a fejét Sarah.

- Az unokák jobban érdekelték - legyintettem, mire mindenki röhögésben tört ki.

- És mit szóltak az öcsém "liliomtiprásához"? - rajzolt a levegőbe idézőjelet a vihogó vörös.

- Befejeznéd már ezt a liliomtiprós baromságot? - forgatta Wins a szemét. - Nem is vicces.

- Lehet, hogy ezt az apró kis részletet kifelejtettük - vigyorogtam kínosan.

- Hogy lehet elfelejteni, hogy lefeküdtetek? - kérdezte Dina egy kissé hisztérikusan.

- Hidd el nekem - néztem rá komolyan - sehogy.

- Úristen! Mikor lett az én ártatlan kicsi húgomból egy...?

- Nő? - kérdezte mosolyogva Alex.

- Nem! Hallani sem akarom tovább - tapasztotta kezét a fülére.