Az a bizonyos nyár

48. rész

Augusztus harmincadikán, délelőtt már otthon voltunk, és mindenki pakolt, csomagolt vagy csak úgy tett, mintha valami fontos dolgot csinálna éppen. Wins és én a szobámba voltunk, néhány dolgot próbáltunk még belegyömöszölni a bőröndbe, amikor megláttam a kék Aquaman-es pólóját.

- Maradjon nálad - mondta, sokat sejtetően rám nézve.

- Tényleg? - néztem fel rá csillogó szemekkel.

- Végülis - vont vállat - ezzel a pólóval kezdődött minden azon a bulin.

- Dehát ez a kedvenc pólód - fontam keresztbe a karom magam előtt.

- Most már legyen inkább a te kedvenced - húzta száját féloldalas mosolyra. Olyan volt, mintha ez nem a szokásos féloldalas mosolya lett volna, hanem egy kicsit fáradt, talán szomorú mosoly. Egy lépéssel átszeltem az a köztünk lévő távolságot, és szorosan átöleltem, hogy érezze, hogy akkor és ott vagyok neki, de tudtam, hogy mindezt hiába teszem. Lehet, hogy testben még ott volt a szobám levendula lilára mázolt falai között, lélekben azonban már a repülőn ült és az együtt töltött nyár emlékét siratta, ez ellen pedig nem tehettem semmit, de ott lehettem neki és éreztethettem vele, hogy ez nem fog változni, mert néhány ezer kilométer közénk mer állni. Mikor felnéztem rá, nagyon meglepődtem: méregzöld szemeiből könny folyt és nem tudtam megállni, hogy oda ne nyúljak és le ne töröljem az összeset. Nem sokszor láttam sírni, sőt az utóbbi két évben talán nem is. Ő viszont már nagyon sokszor látott engem, és akkor egy kicsit úgy éreztem, mintha felcserélődtek volna a szerepeink, hiszen általában ő vigasztal engem és nem fordítva, bár ez sem tűnt egyáltalán furának vagy természetellenesnek, csak számomra szokatlannak.

- Wins - néztem a szemébe továbbra is, és próbáltam azt a látszatot kelteni, mintha tudnám, hogy mit csinálok. - Még itt vagyunk.

- Még igen - szólalt meg kis szünet után -, de mi lesz öt óra múlva?

- Akkor már nem - mondtam halkabban.

- És mi lesz utána?

- Sss - tettem mutatóujjam a szájára csitítóan - egy kicsit ne gondolkozz ezen, hanem élvezz ki minden pillanatot, amíg együtt vagyunk.

Lemondóan bólintott, mire magamhoz húztam és hosszan csókoltam. Akkor nem számított az, hogy rajtunk kívül még vagy hét ember tartózkodott a házban, ebből négy a saját szüleink, akkor és ott csak ő, én és a kulcsra zárt ajtó számítottunk, a külvilág meg szinte meg is szűnt létezni.