Az a bizonyos nyár

13. rész

- Unatkozoooook - ordította Alex a kanapén ülve.

- Én iiiiiiiiiis - kiáltotta Sarah is.

- Nagyooooooon - szállt be Ben.

- Befejeznétek? - Néztem fel rájuk a könyvemből. Ekkor jött az ötlet, hogy kellene valamit csinálni, a régi idők emlékére - Nem megyünk el az állatkertbe?

- Miért is ne? - Néztek rám egyszerre.

- Már csak a maradékot kell kirobbantani az ágyból - mondta Sarah.

- Engem már nem - szólalt meg Dina büszkén, aki éppen jött lefelé a lépcsőről.

- Megyek, felébresztem Winst - keltem fel - Dínó, az az én pólóm rajtad?

- Ne vessz már el a részletekben mindig - forgatta meg a szemét a tettes. Nem foglalkoztam vele, csak célirányosan mentem a fiúk szobája felé. Winston még szokás szerint aludt, szóval a legjobb ötletnek azt tartottam, ha ráugrok.

- Kelj már fel fel, hallod? Megyünk az állatkertbe! - Idéztem a Harry Potter első részéből, miközben rajta ugráltam. A fiú lassan nyitotta ki a szemét, majd magához húzott.

- Jó reggelt, Dudley - mosolygott. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, meg kellett csókoljam - ugye tudod, hogy most megszegek miattad egy egyezséget - suttogott.

- Azt hiszem, hogy ettől még fogok tudni aludni - mondtam ravaszan, majd megint magamhoz húztam.

- Tudtam! - Szólalt meg valaki az ajtóban. Ijedtemben leugrottam az ágyról és seggreestem. Vajon ki lehet az... hát persze, hogy Sarah volt. Leszokhatna már végre ezekről a váratlan belépőkről... - Van valami mondanivalótok? - Vonta fel a szemöldökét.

- Ez nem az, aminek látszik? - Utánozta Wins a nővérét.

- Értem... akkor igazából nem is smároltatok az előbb az ágyban? - Akadt ki.

- Halkabban, még meghallják.

- Sarah, figyelj ide - kezdte Wins - ezt nem tudhatja meg senki - kérlelte a nővérét. A vöröske kétkedve meredt ránk, majd egy nagyot sóhajt és fejvakarást követően folytatta.

- Most azt akarjátok, hogy falazzak nektek, ha jól értem.

- Légyszi -billentettem oldalra a fejem - különösen Oli nem tudhatja meg.

- Rendben, de egyszer majd el kell mondanotok a többieknek.

- Majd a gyerekünk születésekor - vonta meg a vállát, mire én majdnem elájultam.

- Vagy majd elég akkor is, ha a zöldszemű kis Winston leérettségizik.

- Megyünk az állatkertbeeeeeee - jött be a szobába a bátyám. Két kezemet úgy tartottam Sarah fele, mint a Szűz Mária szobor a templomban, kérlelve, hogy tartsa titokban a dolgot. A helyiségben szinte tapintani lehetett a feszültséget, de szerencsére a bátyám ezt nem vette észre.

Két óra múlva már beléptünk az állatkert kapuján, engem pedig megrohamoztak az emlékek. A bejárat utáni pónikarámnál a kiskori énünket láttam meg. Egy barna-fehér foltos pónit simogatott két kislány. Az egyik hat, a másik nyolc éves volt, néhány nap múlva kilenc. Az egyiknek hosszú, szőke haja volt, a másiknak világosbarna, két copfba kötve. Az egyiket Hannának hívták, a másikat Lilinek. Könnyek gyűltek a szemembe, majd kibuggyantak a könnycsatornámból, végig az arcomon egészen az államig.

- Jól vagy? - Vizslatott Wins aggódó tekintettel.

- Hannának ez volt a kedvenc része. Az oroszlán, a majom, a pingvin, a tigris neki mind unalmasak voltak, de a lovak, azok mások voltak, azokat csodálattal figyelte.