Az a bizonyos nyár

33. rész

 Nagyon sok mindent kipróbáltunk ezután, már csak egy valami maradt hátra: a katapult golyó, ami abból áll, hogy két ember beül egy átlátszó golyóba, ami rögzítve van egy csúzli szerű vastákolmányhoz, és úgy "lövik" ki a jóembert. Mindezt körülbelül öt emelet magasan.

- Oliiiii, légyszi - hallgattuk Sarah kérlelő hangját.

- Megőrültél? Nincs az az isten, hogy én felmenjek oda.

- Apaaa? - Folytatta, hátha be tud valakit fűzni.

- Esélytelen.

- Lili? - nézett rám, de szinte láttam rajta, hogy feleslegesnek tartja megkérdezni, de azért bepróbálkozott.

- Legyen - sóhajtottam, mire mindenki hitetlenkedve nézett rám.

- Ez biztos jó ötlet? - Kérdezte apa.

- Nem lehet sokkal rosszabb mint a hullámvasút, igaz? - Mondtam neki, mire csak megingatta a fejét jelezve, hogy úgyis azt fogom csinálni, amit akarok.

Winsre néztem, mire tekintetünk összetalálkozott: egy pillanatra féltés és stressz csillant meg, majd mintha ezeket az érzéseket elhessegette volna és büszkeséget láttam méregzöld íriszeiben. Lassan bólintott, majd egy féloldalas mosolyt villantott.

Abban a pillanatban nagyon örültem, hogy anyámék a park túloldalán voltak a csapat másik felével, mert amúgy biztos, hogy leüvöltötte volna a fejem.

Sarahval abban a gömbben ültünk, amit a visszaszámláló szerint tizenhárom másodperc választott el a kilövésig... Ja és ha elfelejtettem volna beszámolni arról az apró részletről, hogy az gömb belsejében egy kamera van, ami minket vesz és amit kivetítenek egy nagyjából ötször nyolc méteres vásznon.

És ennyi, kész, vége, meghaltunk. Legalábbis egy pillanatra azt éreztem, amikor kilőttek minket, a fülem sípolni kezdett, a szívem meg mintha kihagyott volna néhány ütemet. Jobb híján a bőr ülés támláját markoltam, majd Sarah sírásszerű sikítása, vagy talán sikításszerű sírása rángatott vissza a valóságba, mikor is megállt velünk a gömb és körül tudtunk nézni. Az adrenalin tombolt bennem, a szívem a torkomban dobogott, de nagyjából láttam a tenger kékjét és a nagyon sok embert és házat alattunk. A következő pillanatban lassan engedtek le minket, mígnem visszaértünk, a gömböt pedig rögzítették.

Támolyogva szálltunk ki a gömbből, Sarah még mindig remegett, a gép karbantartója pedig viccesen megjegyezte, hogy általában csak a páros egyik tagja szokott sikítani, nem megszokott, hogy mindkettő torkaszakadtából üvölt a kilövés pillanatától a földre érkezésig. Mi ezt persze nem találtuk annyira viccesnek, de legalább az idegenek jól szórakoztak rajtunk körülöttünk.

- Túléltétek - nevetett Alex, mire két megsemmisítő pillantással találta szembe magát.

- Ez nagyon badass volt - szólalt meg elismerően Wins, miközben egyik oldalról a nővérét, másikról engem karolt át. Így mentünk a kijárat felé, ahol a többiekkel találkoztunk. Délután négy körül lehetett, a Nap éppen útja háromnegyedénél tarthatott, az ég még tiszta kék volt, sehol egy felhő. A vidámparkot magunk mögött hagyva egyre távolodtunk a vattacukor illatától, helyét átvette a mindenhol érezhető sós víz.

Mivel a szüleink nagyon beszélgetős kedvükbe voltak, visszamentek a hajóra, mi pedig sétálni indultunk a part mentén.

- Ugye tudod, hogy reggel csak ennyin múlott? - mutat Oli hüvelyk és mutatóujja között egy nagyon kicsi távolságot.

- Tudom - sóhajtottam -, de nem tudhatnak róla, még nem.

- De miért is? - vonta fel Dina a szemöldökét.

- Ja, én sem értem - szállt be Ben is - apud egyenesen imádja a bátyámat.

- Apám igen, de anyám világi hisztit csapna - sóhajtottam lemondóan.

- Na meg akkor minden lépésünket figyelnék - kulcsolta össze a kezeinket Wins, mikor már elég távol voltunk a szüleinktől. - És az senkinek nem lenne jó.

- Az tuti - nevetett fel Oli.

Csendben battyogtunk tovább, csak Alex és Ben hangoskodtak elöl, mi leghátul mentünk Winsszel, kéz a kézben. Nekem már ennyi is elég volt. Tovább beszélgettünk, meg képeket csináltunk, mígnem visszafordultunk és az Androméda Hercegnő fedélzetén teljesen szétszéledtünk.

Apa és Zoli természetesen nagy erőkkel kormányoztak, meg minden ilyesmi, amit ilyenkor kell csinálni, Alex és a bátyám valami hülye játékról beszélgettek, míg Ben és Dina unottan hallgatták őket. A hajó elejében anya, Kinga és Mary beszélgettek, mi pedig Sarahval és Winsszel hallgattuk, miről beszéltek.

- Melyik képen nézek ki a legjobban - mutatott Sarah három képet, telefonját felénk mutatva.

- Mind a három ugyanaz - vette őket szemügyre az öccse.

- Nem is - öltött rá nyelvet sértődötten, mire halványan elmosolyodtam. Mindig is szerettem a kettejük civakodásait hallgatni, hiszen olyan egyformák voltak, mintha ugyanaz az ember veszekedne. Mindketten nyughatatlanok voltak és annyira büszkék, hogy meg sem álltak addig, amíg valahogy ki nem hozták arra a dolgot, hogy nekik legyen igazuk.

Legnagyobb meglepetésemre a fiú nem folytatta, csak megrázta a fejét és rám emelte tekintetét, egy féloldalas mosoly kíséretében. Ismertem ezt a mosolyt, és mindig is féltünk tőle. Ez a mosoly volt az, hogy bár most nem tesz semmit, később vissza fogja neki adni és akkor majd megbánja a pillanatot, hogy nyelvet öltött rá.

- Legyen a második - próbáltam rájuk hagyni a dolgot, de ez láthatóan nem sikerült, mivel Sarah még mindig úgy vicsorgott az öccsére, mintha a macskáját ölte volna meg.

- Lili, mutasd a te képeidet - vette ki a kezemből a telefont a vöröske. Hosszan kezdte tanulmányozni a parton készített nagyjából húsz képet. - Ez a legjobb - mutatott rá a fényképre.

- Nem is tudom - vontam meg a vállam - nekem az előző jobban tetszik.

- Wins melyik a jobb? - nézett az öccsére Sarah, mire a fiú tekintetét a képernyőre emelte.

- Szerintem mindkettő tökéletes - nézett rám egy bugyiszaggató vigyor kíséretében, mire a szívem a szokásosnál vagy százszor gyorsabban kezdett verni. Gyorsan rendeztem arcvonásaimat és sikerült visszafognom magam, hogy a fiúra ne vessem magam.

Körbenézve Kingán akadt meg a tekintetem, aki ezt észrevette és halványan elmosolyodott.

- Mutasd Lili - lépett hozzánk kíváncsian anya, majd ő is szemügyre vette a két képet. - Ez aranyos - mutatott a Sarah által választottra - kár, hogy úgy áll a hajad rajta, mint egy szénaboglya.

Ez annyira anyámra illett; mindig megdícsér, aztán jön a 'de rész' és vége mindennek.

- Nem tudok ellene mit tenni - vontam vállat - tudod, ilyen vagy... mióta is? - színleltem gondolkodást - ja, igen születésem óta.

Anya semmit sem reagált csak otthagyott minket, egy összeszűkült nézés után.

- Jól láttam? - hitetlenkedett Sarah, miközben hangját lejjebb vette - anyád tényleg rád hagyott valamit?

- Úgy tűnik győztem - mosolyodtam el diadalittasan és belekortyoltam az előttem lévő jegeskólába.