Az a bizonyos nyár

21. rész

Öt perccel később Sarah botorkált be, akin a bátyám pólója volt.

- Hagyjatok - morgott - most nincs szükségem a kioktatásotokra, főleg azután, hogy a mentő hangja felkeltett.

- Mentők korán reggel - nézett rá Wins - hogy mik vannak - ez volt az a pont, amikor mind röhögésben törtünk ki, Saraht kivéve, aki nem értett semmit az egészből. Ezután lerohantuk és birtokba vettük a konyhát. Dina a konyhapulton ült és kávézott, Alex a mindennapi gyümölcsös löttyét készítette el, míg én már harmadik nutellás kenyeret kentem. Mindhárman szörnyülködve nézett rám.

- Most mit néztek? - Szólaltam meg két falat között - mondtam, hogy éhes vagyok.

- Csak tudnám, hol fér el benned ennyi kaja - nevetett Wins, miközben az ölébe húzott.

- Ugye van még nutella? - Lépett be Sarah a konyhába, immár a saját ruhájában. Elétoltam az üveget, mire a vöröske kanállal kezdte enni, sőt, inkább lapátolni. Néhány perccel később Oli is megjelent, akik Sarahval feltűnően kerülték egymás tekintetét. Szinte tapintani lehetett feszültséget, ami ránk is kezdett kivetülni.

- Szép időnk van - próbálkozott Alex.

- Napos - bólogatott Wins és átölelt a derekamnál.

- Hát ez - vett nagy levegőt Dina - kínos.

- Eléggé - értettem egyet vele, miközben megkentem a negyedik szelet kenyeret is.

- Tényleg? - Nézett ránk Sarah - én ezt nem érzékelem.

- Én sem - vonta meg a vállát Oli.

- Na én ezt nem hallgatom tovább - keltem fel és mentem vissza a szobába, hogy elkészüljek.

- Máris kimész? - Állt meg Wins az ajtónál.

- Nincs kedvem ezeket hallgatni - forgattam meg a szemem.

- Elkísérjelek? - Nézett rám aggódva.

- Az jó lenne - mosolyogtam rá - köszi.

- Bármikor - közelebb lépett és homlokon puszilt. Negyed óra múlva el is indultunk, ugyanazon az útvonalon, ahol két héttel ezelőtt is mentünk. Mikor odaértünk letettem a narancssárga rózsát a fehér márványra.

- Ez a kedvenc virágod - simítottam végig a kőtömbön - nem értem, hogy lehet szeretni, ilyen színben a rózsát, de neked fura ízlésed van. Képzeld, amióta legutóbb nálad jártunk, nagyon sok minden történt, de te ezt biztos tudod. Most bizonyára nagyon ki vagy akadva Olira, lehet hogy rám is.

- Talán még rám is - szólalt meg a mögöttem álló fiú - sőt biztos is - megint zokogni kezdtem, aznap másodszor. Csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség és hagytam, hogy a világ elhomályosodjon, ahogy könnyeimen keresztül néztem ki. Az év minden részében nehéz, de július kilencedikén ezek az érzések felerősödnek és azon jár az eszem, hogy "mi lett volna ha?"

- Menjünk innen - húztam magam után Winst. Nem akartam ott maradni, azt éreztem, mintha fojtogatnának és mintha a lelkembe kést szúrnának.

- Biztos jól vagy? - Kérdezte aggodalmasan.

- Mintha egy veremben lennék, amiből soha nem tudok kimászni. Van olyan, amikor egy kicsit feljebb jutok, ahol már látom a napfényt, de aztán megint visszaesek és még a fényt sem látom, olyan mély az egész és csak sötét van mindenhol.

- És mikor láttad utoljára, akár egy pillanatra is a napfényt? - Lépett közelebb.

- Amikor veletek vagyok, legtöbbször olyan érzés, mintha már majdnem kimászhatnék - éreztem, ahogy a könnycsepp lefolyt az arcomon - de aztán megint visszaesek és néha magammal rántok valakit, amit nem tehetek, nincs jogom hozzá.

- Ha te a gödörben vagy - simította meg az arcomat - csak nézz fel, gondolj rá, és én ott leszek a tetején és ledobok neked egy kötelet és felhúzlak rajta, hogy láthasd a napfényt.

- Wins?

- Igen?

- Azt hiszem, hogy te vagy az én napfényem - néztem fel rá, majd megcsókoltam.