Az a bizonyos nyár

4. rész

Egy réten sétáltam, ami nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudtam beazonosítani, hol is lehet. Kis gondolkodás után rájöttem, hogy ez csakis a nagyszüleink vidéki háza mögött lévő hatalmas, füves terület, ahol minden tavasszal rózsaszín virágok nyíltak. Kiskorunkban imádtunk ott játszani, amikor hétvégenként ott voltunk.

- Lili, gyere már! - Szólított egy hang. Egy nagyon ismerős hang, egy vékony, kedves hang, amit akár százezer közül is egyből felismernék.

- Megyek Hanna - néztem oldalra. A nővérem állt ott teljes életnagyságban, hosszú, szőkésbarna hajával. Nagyon szép haja volt, amit az iskolában mindig befonva hordott és csak hétvégéken engedte ki. Senki nem volt rajtunk kívül a mezőn, csak mi ketten.

- Gyere gyorsan, már nincs sok időm. - Mondta sejtelmesen a nővérem.

- Hanni, mégis miről beszélsz? - Értetlenkedtem.

- Nekem mindjárt lejár az időm. - Jelentette ki nyugodtan. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és mire újra kinyitottam Hanna hajának egy része a kezében volt nagy csomókban. - Látod, már megint kihullott, már mindjárt lejár az időm. - Megint lehunytam a szemem, és mire kinyitottam a nővérem már sehol sem volt.

~°~

Ebben a pillanatban felébredtem. Mégcsak fél hat volt, de én nem bírtam visszaaludni, ezért inkább lementem a konyhába, hogy elfoglalhassam magam valamivel. A helyiségbe érve láttam, hogy társaságom van.

- Te már fent vagy ilyen korán? - Nézett fel Win.

- Nem bírtam aludni. - Válaszoltam halkan, úgy hogy még véletlenül se nézzek rá, nehogy meglássa, hogy sírtam. Ez bizonyára neki is feltűnt, mert elkapta a karom, és maga felé fordított, hogy lásson.

- Megint egy rossz álom? - Kérdezte aggodalmasan. Hangja meglágyult, szorítása szertefoszlott. Nem válaszoltam semmit, csak megint sírni kezdtem. Szoros ölelésbe vont, és így álltunk, amíg meg nem nyugodtam egy kicsit. Tudta, hogy rendszeresen álmodok a nővéremről, mindig ő hallgatta végig, már évek óta. - Szeretnél beszélni róla? - Tolt el magától egy kicsit. Csak bólogattam, mert a könnyeim még mindig folytak. Nagy levegőt vettem, és elmeséltem neki az egészet.

- Nem megyünk el hozzá? Az talán segítene egy kicsit.

- Nincs még korán ehhez?

- Légyszi, majd hagyunk egy üzenetet a többieknek.

- Rendben, akkor siess, hogy indulhassunk. - Fel is captattam gyorsan a szobámba, majd halkan elkészültem, nehogy felkeltsem a lányokat. Felvettem egy hosszú, fekete nadrágot, egy fehér pólót és egy kapucnis pulcsit, mert ilyenkor még elég hűvös az szokott lenni. Tíz perccel később már úton voltunk. Csak sétáltunk egymás mellett, egyikünk sem szólalt meg. Kis gyaloglás után meg is érkeztünk a fás, parkos területre. Nem kellett sokat keresgélnünk, könnyedén megtaláltuk a fehér márványtömböt, ahol ez olvasható:

Miller Orsolya Hanna

Élt 14 évet

~Somewhere over the rainbow~

- Mindig ezt a dalt dúdolta - emlékezett vissza Wins. Szemében könnyek gyűltek, és egy aprócska mosoly hagyta el a szája sarkát.

- Már öt éve - sóhajtottam fel - annyira hiányzik, Wins. - Kezdtem megint sírni, mire az említett megint megölelt. - Néha azt érzem, hogy nem neki kellett volna elmenni. Miért pont ő? Még ott volt előtte az egész élet. Emlékszel, orvos akart lenni, mert...

- Mert imádta a Grey's Anatomy-t - fejezte be a mondatomat. - Állandóan azt mondogatta, már vagy hatéves korától, hogy ő amikor felnő olyan lesz, mint Meredith Grey.

- Olyan tehetséges volt. Jobb lett volna, ha én halok meg helyette.

- Ezt miért mondod? - Kezdte idegesen. - Hé, mindenkinek nagyon hiányzik Hanna, de ez nem a te hibád, ugye tudod? - Emelte meg fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni. Nem válaszoltam. - Ugye tudod? - Kérdezte megint, de most emeltebb hangon. Aprót bólintottam. - Akkor mondd ki.

- Mit? - Néztem még mindig, töretlenül a szemébe.

- Mondd:tudom, hogy nem az én hibám, mert ez senki hibája igazán.

- Tudom, hogy nem az én hibám, mert ez senki hibája. - Mondtam ki kelletlenül. - De ha akkor többet vagyok vele, vagy nem veszekedtem volna vele folyton...

- Először is nincs semmi de! Másodszor, ha az utolsó hónapokban nem nyaggatod folyton, akkor nem nevetett volna még ennyit sem.

- Igazad van, bocsánat. - Sóhajtottam fel. - Emlékszel az utolsó együtt töltött nyarunkra?

- Hogy felejthetném el? - Mondta nosztalgikusan. Az egyik szeme sírt, a másik nevetett az emlékek özönétől. - Hanni és Sarah egész nyáron nyálas tini filmeket néztek, meg amikor elmentünk a Balcsira és Dinával felmásztatok a jéghegy tetejére Hanna helyett, és amikor néztük a napfelkeltét.

- Az érkezésetek előtt két nappal engedték ki a kórházból, és mondták meg anyáéknak, hogy tegyék széppé ezt a nyarat neki, mert ez lesz az utolsó. Olinak és nekem persze ebből semmit nem mondtak, még a nővéremnek sem, de ő érezte. - Közben elindultunk hazafelé. Csendben mentünk egymás mellett, amit egyszer Win hangja tört meg:

- Az előbb azt mondtad, hogy Hanna érezte, ezt hogy érted? - Utalt az előbbi beszélgetésünkre.

- Folyton ezt mondogatta "jajj, kicsi Lili az én időm mindjárt lejár" - vontam meg a vállam. - Ti elmentetek augusztus 19-én, rá két napra azt mondta nekem, hogy mostmár tényleg nincs több ideje, és hogy fáradt. A következő nap már ki sem kelt az ágyól. Utána még hét napot élt, aztán egyszer csak végleg elaludt. Emlékszek, augusztus 27-én, reggel anya a szokásos gyógyszer adagját vitte fel neki. Ilyenkor már mindig ébren volt, és az ágyában olvasott, de aznap nem. Csak feküdt az ágyában, békésen. Anya rögtön a mentőket hívta. Gyorsan kiértek, de már semmit nem tudtak tenni. Nem emlékszek másra aznapról, nem is mertem soha megkérdezni. - Elcsuklott a hangom hirtelen. Ekkor egy kezet éreztem az enyémen.

- Én mindig itt leszek, ha valakivel beszélni szeretnél róla - szorította meg egy kicsit, jelzésszerűen a kezem. - Lehet, hogy a szüleid nem beszélnek róla, de ez nem azt jelenti, hogy nekik nem fáj annyira vagy talán mégjobban, mint neked. Olivér meg nem így adja ki magából az érzéseit, ő nem ilyen ember. Mindenki máshogy dolgozza fel.