Az a bizonyos nyár

39. rész

- Jól vagy? - kérdezte Wins, mikor már az ágyban feküdtünk, egymással szembe. Az éjjeli lámpa gyenge fénye alig világította meg a szobát, zöld szemeiben a csillogás anélkül is tökéletesen kivehető volt.

- Miért ne lennék? - mosolyodtam el.

- Hát, tudod annyira sok dolog történt ma, meg amúgy sem tűntél túl boldognak, már reggel sem - mondta ki az utolsó három szót szinte suttogva. - Ennek köze volt esetleg hozzám is?

Nézett rám feszengve, mire leesett mire gondolt és éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik.

- Mostanában több olyan dolog is van, ami miatt lehangolt lehetek, de te soha nem fogsz ezek közé a dolgok közé tartozni, bármi is történjen - biztosítottam.

- És amúgy jól vagy? - simított végig a vállamon - még nem beszéltünk a múlt éjszakáról...

- Wins, amikor azt mondtam, hogy a tudat, hogy veled lehetett az első, már azt sem tudom szavakba önteni.

- És nem... ?

- És mi nem?

- Nem fáj? - őszintén egyre jobban élveztem, hogy én vagyok talán az egyetlen ember, aki zavarba tudja hozni, de ugyanakkor sajnáltam is szegényt, hogy kitettem ennek az egésznek, csóváltam a fejem és megcsókoltam.

Az egy csókból lett kettő, a kettőből három és így tovább, mígnem ugyanott voltunk, mint tegnap.

*

- Azt mondtam, hogy a tegnapi volt életem legjobb éjszakája? - ziháltam. - Csak tudd, hogy hülye voltam, a ma éjszaka a legjobb.

- Veled minden éjszaka a legjobb - ölelt magához.

- Amikor Mary az unokákról kérdezett, nagyon gyorsan rávágtad az a tíz évet. Te szoktál ilyeneken gondolkodni?

- Persze, hogy gondolkodok a jövőnkön - nézett le rám. - Néha eszembe jut milyen lesz majd a gyerekeinket biciklizni tanítani vagy milyen helyen fogunk lakni.

- És milyen helyen?

- Nem tudom... Soha nem jut eszembe egy konkrét ház vagy hely, csak te.

- Ez a legaranyosabb dolog, amit valaha mondtak nekem - meredtem rá csillogó szemekkel.

- Pedig még meg sem erőltettem magam - vonta meg a vállát és a száját a szokásos, ravasz félmosolyra húzta.

- Remélem a fiunk nem az apja mosolyát örökli majd - simítottam meg az arcát -, mert különben nagyon sok ember szívét töri majd össze.

- Erről a mosolyról beszélsz? - csinálta megint, én pedig majdnem elolvadtam.

- Nem is annyira szívdöglesztő, mint gondolod - forgattam meg a szemem.

- Mondogasd csak magadnak.

- Emlékszel még, mikor ezt utoljára mondtad nekem?

- A reptéren - nosztalgiázott mosolyogva -, akkor még minden annyira más volt.

- Te akkor éreztél irántam valamit?

- Annyira buta vagy - simította meg az arcomat. - Egész életemben éreztem valamit irántad, csak akkor még nem mertem magamnak sem bevallani, nemhogy neked.

- Azt utána sem nagyon csináltad - nevettem.

- Lil - mondta bátortalanul.

- Igen? - vontam fel a szemöldököm kíváncsian.

- Azt hiszem, érzek valamit - játszotta az agyát -, de eddig nem tudtam, hogyan mondjam el neked.

- Wins te egy nagyon jó srác vagy, de van barátom.

- Ki lehet az az adonisz? - húzta ki magát.

- Idegesítő egy alak - legyintettem -, kicsit sokat képzel magáról. Igazából jól kijönnétek, sok közös vonásotok van.

- Igen? - nézett rám, szemében ravasz fény csillant meg, majd letepert és csikizni kezdett.

- Wins, ne csináld már - nevettem. - Tudod, hogy arra gondoltam, hogy okkal képzel sokat magáról, mert hihetetlenül okos, vicces és jól néz ki - hízelegtem.

- Ezzel nem érsz el semmit Lil - folytatta a kínzásomat. - De azt kifelejtetted, hogy mindenhol és mindenben verhetetlen vagyok.

- Ahogy mondod - próbáltam nem túl hangos lenni, de nagyon kellett nevessek. - Verhetetlen.

- Azt hiszem mára ennyi - fejezte be végre. - Tudod, hogy még nem végeztem veled.

- Igen?

- Soha - húzott magához közelebb - nem fogok végezni veled.