Az a bizonyos nyár

49. rész

- Nem is tudom, hogy mi fog legjobban hiányozni - ölelte át a derekamat, hogy közelebb húzzon magához az ágyban, majd lágyan megcsókolt - talán ez - lehelte az ajkamra, mire elmosolyodtam. Ezután kezét végigvezette az oldalamon és a combom felső részén állt meg, ahol köröket kezdett leírni - vagy lehet, hogy ez - súgta a fülembe kaján vigyorral az arcán, majd kissé eltávolodott és a karjaiba zárt. - Tévedtem, ez fog a legjobban hiányozni - mosolyodott el, miközben a hajammal játszott.

- A hajam fog legjobban hiányozni? - vontam fel a szemöldököm.

- A közelséged - nézett le rám unott tekintettel. - Meg a bodri hajad. Meg a hatalmas szemeid, a gyönyörű ajkad - érintette meg mutatóujjával a számat - és a tökéletes tested. Meg az, hogy mindig hozzá kell szólnod mindenhez, és a csengő hangodat, és azt, hogy néha milyen kis naiv vagy.

- Nekem tudod mi fog hiányozni? - tápászkodtam fel és a csipőjére ültem - mindened, Wins, és el sem tudod képzelni, hogy mennyire fogsz hiányozni.

- Lil - szólalt meg egy kis csend után - te két év múlva egyetemre mész.

- Te meg egy év múlva - bólintottam. - Eldöntötted már, hova mész?

- Nem tudom még - vonta meg a vállát. - Anya azt szeretné, ha Sarah után én is Szegedre mennék, hogy éljek Magyarországon is, de apa inkább Liverpoolba küldene.

- És te mit szeretnél?

- Liverpoolba jobb lehetőségeim lennének, de Szegeden közelebb lennék hozzád.

- Engem ne vegyél számításba - ingattam a fejem. - Menj Liverpoolba, én azt az egy évet még simán elleszek itthon, aztán meg kimegyek én is.

- Úgy is mindig Londonban akartál élni - mosolygott le rám mindenttudóan. - De gondolod a szüleid megengednék, hogy két év múlva kiköltözz?

- Ha Zoliék beszélnek velük, akkor előbb-utóbb belemennének.

- Ez igaz, de... - nem tudta befejezni, mert egy kopogás, majd egy belépő alak beléfojtotta a szót.

- Indulni kellene - szólt Sarah szomorkás mosollyal az arcán, mi pedig ugyanazzal a hangulattal lassan bólintottunk.

                                                                                                  *

Egy óra múlva már a reptéren voltunk, könnyes tekintettel néztem végig a társaságon. Mindig is ezek voltak a nyár legnehezebb pillanatai, de abban az évben ez különösen nehéznek bizonyult. Oldalra nézve Dina súgott valamit Sarah fülébe, mire a vörös lány csak komoran bólintott. A fiúk minden évben próbálták fenntartani az "alfahím" látszatot, ezért csak bénán megölelik egymást, miközben persze kerülik a szemkontaktust, nehogy elbőgjék magukat.

- Szeretlek - suttogta Wins, homlokunkat egymásnak döntve.

- Én is szeretlek - súgtam vissza, de ezt a hangos reptéren aligha hallhatta meg.

- Lil - távolodott el, miközben kivett valamit a zsebéből -, ezt csak akkor olvasd el, ha hazaértél. - Adta a kezembe a négybe hajtott lapot, miközben aprót bólintottam és éreztem, ahogy egy könnycsepp folyik le az arcomon.

Miután mindenki elbúcsúzott mindenkitől, az egész Lévai család elment, mi pedig végignéztük hogyan repülnek át Európa túloldalára.

Ezután Dinát és Alexet kiraktuk a vonatállomáson, akiktől sokkal könnyebb volt a búcsúzás, hiszen néhány hetente mindig összefutunk.

- Jól vagy? - nézett rám Oli a mellettem lévő ülésről az autóban.

- Jól leszek - vontam vállat hamis mosollyal az arcomon, majd tekintetemet az ég felé vezettem, ahol láttam, hogy egy repülő hosszú csíkot húz maga után.

"Biztosan integetnek lefelé" - jutott eszembe, mit mondott nekünk mindig apa, amikor kicsik voltunk, és nyár végén a repülőtérről mentünk hazafelé, aztán amikor néhány óra múlva telefonáltak, és megkérdeztük, hogy integettek-e, mindig igenlő válasz jött.

- Hé Lil - simította meg a vállamat a bátyám -, most biztosan integet lefelé. - Húzta mosolyra a száját, és ez engem is vidámsággal töltött el.