Az a bizonyos nyár

26. rész

- És azt hiszem... - mondta halkan - azt hiszem szeretlek.

Teljesen lesokkolódtam az sz-betűs szó hallatán: szemeim tágra nyíltak, számat eltátottam, úgy néztem a fiúra és egy hang sem jött ki a torkomból. Pedig én ki akartam mondani, nagyon is. Éreztem is, amit ki akartam mondani. Zavarodottan nézett vissza rám, mint aki legszívesebben visszaszívná azt az előbbi, nagy jelentőséget hordozó szót. Meg is lepődtem, hogy az általában pimasz, vicceskedő Wins egy félénk és kétségekkel teli lénnyé változott át a szemem előtt, az én hatásomra. Tetszett, hogy ilyen reakciót tudtam kicsalni belőle. Gyorsan észbe kaptam, hogy fiú még mindig azzal a kétségbeesett tekintettel vizslat, gyorsan változtattam a helyzetünkön, és felé kerekedtem, és egy mosollyal próbáltam benne eloszlatni minden kételyt.

- Én is szeretlek. - Már nem mosolyogtam, halál komolyan néztem rá jelezve, hogy nem csak úgy dobálózok ezzel a szóval. Lassan húzott magához, hogy ajkaink lágy csókban forrjanak egybe. Nem kívántam mást, csak hogy örökké vele lehessek, hogy én az övé legyek és ő az enyém. Furcsa melegség áradt végig a testemen, ahogy meleg lehellete csiklandozott, miközben ajkaink elváltak egymástól. Nem tűrte sokáig az alárendeltetett szerepet, fordított a helyzetünkön. Ha Winsszel vagyok az idő fogalma, mintha megszűnne létezni vagy legalább is új értelmet nyerne. Ilyenkor ugyanis elvesztem minden időérzékem és van, hogy csak úgy kihagy az agyam. Egyik pillanatban még van rajtam felső, a másikban nincs, de nem bánom, sőt...

Ajtó nyitódását hallottuk, mire ijedten kaptuk tekintetünk az órára, de a riadalom alábbhagyott, mikor a bátyám és Sarah hangja hallatszott csak. Wins méregzöld szemeiben - melynek teljesen a rabja lettem - a vágy fényét láttam megcsillanni. Nem féltem, nem hátráltam meg, teljesen biztos voltam benne, hogy szeretem, és hogy az életemet is rábíznám. Kis idő elteltével a szobában a szétdobált ruhák voltak feltűnőek és az egyre hangosabb sóhajokat lehetett hallani, amiket a fiú testemen tett felfedezőuta csalt ki belőlem.

- Gyerekek! Itthon vagyunk - hallottam a szüleim hangját, mire Winsszel ijedten néztünk egymásra, de egyikük sem mozdult meg.

- Gyertek már lefe... - nyitott be Dina, de befejezni már nem tudta. - Na jó, ezt nem kellett volna látnom - takarta el a szemeit és má csukta is be az ajtót. Amint találkozott a tekintetünk a fiúval, mindketten nevetni kezdtünk. Gyorsan felöltöztünk és már mentünk is le.

- Sziasztok - öleltem magamhoz a szüleimet. Régen láttam őket ilyen boldognak: Anya széles mosolyát rég láttam, váll alá érő, piszkosszőke haját a megszokottal ellentétben ki volt engedve, nem pedig szigorú kontyba hordta, telt ajkain pedig halvány rózsaszín rúzs volt. Ő az egyik legszebb nő, akit valaha láttam, titkon pedig mindig is irigyeltem egy kicsit Hannát, amiért ő a szakasztott mása volt. Én mindig is Apára hasonlítottam, tőle örököltem a vékony számat, a nagy szemeimet, a pisze orromat és a világosbarna, nagy csigákban göndörödő hajamat.

- Mi történt a hajaddal, Lili? - Mért végig Anya, miután elkezdte igazgatni.

- Biztos csak elfeküdtem - legyintettem, miközben sandán a mellettem álló fiúra néztem.

- Winni - képedt el Anya - hát te hova nősz még? Biztos mágnesként vonzod a lányokat - kacsintott, mire az említett zavartan nevetett, az én arcom pedig megint Sarah hajához hasonlított.

- Én is téged, szia! - Lépett be az ajtón Alex, telefonnal a fülén, amiből arra lehetett következtetni, hogy Filippel beszélt. Cinkos pillantást váltottunk a többiekkel, amit a szüleink is észrevettek, de nem kérdeztek semmit. - Sziasztok - mosolygott a szüleimre, mire ők viszonozták a gesztust. Mivel a Ben által rendelt pizza rövidesen meg is jött, leültünk az ebédlőbe lévő nagy asztalhoz, hogy kényelmesen elférjünk. Már vagy tíz perce zajlott egy számomra nem túl érdekes beszélgetés Apa, Ben és Dina között, amikor egy kezet éreztem a combomon. Óvatosan oldalra néztem, majd a szüleim felé biccentettem, de válaszul csak egy szemöldök felhúzást kaptam. Nem vettem el a kezét és csak reménykedtem, hogy mivel elég szűkösen ültünk az asztalnál, nem látják meg. Úgy tűnik, hogy a velünk szemben ülő bátyám észrevette és feltűnően kezdte csóválni a fejét, miközben száját féloldalas mosolyra húzta.