Az a bizonyos nyár

47. rész

A nyár utolsó hetei eseménytelenül teltek és próbáltuk kiélvezni az együtt töltött időt, aztán elérkezett a nap, amitől rettegtem: augusztus 27, azaz a nővérem halálának ötödik évfordulója.

Már a reggel sem indulhatott volna kínosabban, amikor ugyanis Mary rontott be a szobámba, miközben én a fián feküdtem egy szál semmiben, majd kínos nevetés és bocsánatkérések közepette lépett ki a helyiségből.

- Mond, hogy ezt csak álmodtam - nyitotta ki lassan a szemét Wins.

- Bárcsak megtehetném - néztem fel rá, miközben kisöpörtem szeméből a sötétbarna haját, ami a nyár alatt eléggé megnőtt -, de nem szeretnék hazudni.

- Eddig messze ez volt a leggázabb - nevetett kényszeredetten.

- Nem az, amikor anyám kiverte a hisztit?

- Akkor a második.

- Vagy amikor a bátyám megtudta? - kuncogtam.

- A lényeg - húzott közelebb magához -, hogy még így is simán benne van a top háromban.

- Igazad van - helyeseltem, és fel akartam ülni, hogy készülni tudjak, amikor a földszintről anyáék veszekedését hallottuk meg, mert újabban már ezt nem tudták elintézni egymás között. Egy kezet éreztem a hátamon.

- Jól vagy? - pásztázott aggódó tekintettel, mire válaszul csak aprót bólintottam.

Két óra múlva már az autóban ültünk, kínos csendben. Apa és anya egymásra sem néztek, anya már vagy egy hónapja fújt rám, én pedig inkább zenét hallgattam. Mikor észbe kaptam azt vettem észre, hogy a balomon ülő bátyám és az anyósülésen ülő apa is rám kapták a tekintetüket és sandán vigyorogtak egymásra.

- Mi az? - néztem rájuk értetlenül. - Túl hangosan hallgatom?

- Te tényleg nem vetted észre? - hitetlenkedett Oli.

- Már vagy két perce énekeltél - mosolyodott el apa mégszélessebben.

- Hupsz - vörösödtem el - bocsi.

- Somewhere, over the rainbow - dúdolta a bátyám.

- Way up high - folytatta apa is.

- There's a land that you heard of once in a lullaby - szálltam be én is. Anya nem folytatta, tekintetét mereven az útra szegezte, de azért láttam, hogy halványan elmosolyodott.

Amint odaértünk megkezdődött a szobák miatti veszekedések második felvonása:

- Miénk az egyágyas - vonszoltam magam után a fiút.

- Az kéne még - nézett anya csúnyán ránk, vagyis inkább Winsre, aki csak mögöttem kullogott eddig is. - Meg amúgy is, csak négy egyágyasunk van, egy három és egy kétágyusunk... Valaki kiszámolja úgy.

- Tiétek egy apával - szólalt meg mögöttem a bátyám -, egy Zoliéké. Egy Kingáé és...?

- Az enyém - vont vállat Dina. - Régen is mindig anyával aludtam.

- Én alszok Alexel, mert ki kell játszanunk a Life Is Strange-t - szólalt meg Ben, mire a szőke fiú bólintott.

- Akkor én megyek Sarahoz - vonta meg a vállát Oli nemtörődöm stílusban, de beharapva asló ajkát sandán a mellettem álló lányra pillantott, mire az csak megforgatta a szemét.

- Ez meg is van beszélve - néztem szemöldök felhúzva anyára, aki karba tett kézzel nézett velem farkasszemet, de én megkerülve őt mentem felfelé a falépcsőn.

Végre volt időm egy kicsit jobban körülnézni a nagy faházban, ami az elmúlt tíz évben cseppet sem változott: a nappaliban még mindig kék bútorok voltak nagyon ronda díszpárnákkal, a falakon olcsó tájképek, a gyéren berendezett konyhában meg hosszú sötétbarna asztal, ami meglepően jól illett a mentazöld konyhabútorhoz, viszont nagyanyám kommunizmusból hátrahagyott horgolt terítői, amik mindenhol ott voltak, nem segítettek a helyzeten.

A rövid fa csigalépcsőn felérve a kedvenc szobámba rohantam, ahol mindig Hannával aludtunk. Hatalmas öltözőszekrény, természetesen a kötelező piros tulipán mintákkal és a már említett terítőkkel, illetve a robosztus barna franciaággyal, mindig is ezt gondoltam a ház leghangulatosabb helyiségének.

A falakon néhány fekete-fehér és szépia kép díszelgett, amik apám családjának a történetét voltak hivatottak bemutatni.

- Ez a kedvencem - álltam meg az egyik fénykép előtt és végigsimítottam poros, fekete keretén. Egy fiatal, nevető párt ábrázolt, bizonyára az esküvőjük napján, miközben olyan odaadással néztek egymásra, hogy én így még nem láttam embereket egymásra nézni. A nőnek a fehér csipke fátyol alól kilógott néhány tincs göndör haja, ajkain hatalmas mosoly terült el, sötét szemeivel pedig újdonsült férjére nézett. A férfi pedig viszonozta ezt a nézést, ám testtartását nem igazán lehetett kivenni, ugyanis míg egyik keze felesége vállán volt, a másikkal egy gyors mozdulattal felé nyúlt, mintha meg akarta volna csikizni vagy talán belécsípni. Ők voltak az én apai ükszüleim, akik között - amennyiben a családi történetek nem csalnak - holtig tartó szerelmi házasság volt, ami az ezredfordulóban különösen ritkának számított.

Közben Wins, aki eddig az ajtófélfának dőlve nézett, mögém lépett és jobban szemügyre vette a képet.

- Nagyon boldognak tűnnek - állapította meg álmélkodva, mint aki még nem látott boldog embereket ilyen régi képeken. - Ők kicsodák?

- Apa dédszülei - feleltem, miközben fejemet a vállára hajtottam, mire derekamat átölelve húzott közelebb magához. - Miller Ignác és...

- Natasa - suttogta mellettem, fejét oldalra döntve. Biztosan hallott már róluk, nem igazán voltam meglepve, hogy tudja, de fotókat nem igen láthatott róluk, hiszen nagyon kevés készült. - Tehát róla neveztek el... Gyönyörű nő volt, tulajdonképpen hasonlítasz rá.

- Talán - mosolyodtam el halványan -, de ő sokkal szebb volt nálam.

- Tőled nem lehet senki szebb - suttogta a fülembe hitetlenül, aminek hatására a gerincem alján megindult a hidegrázás és a testem minden pontjára kiterjedt. A vállába kapaszkodtam, mert úgy éreztem miközben testem egésze megremegett, hogy a lábaim feladják a szolgálatot, de ez gyorsan átment rajtam és néhány perccel később újra biztosan álltam a talajon.

- Miután Hanna és Oli után jöttem én, a harmadik, a nem tervezett gyerek, a szüleim kifogytak a név ötletekből, de mivel apa ragaszkodott a Lilihez, anyám pedig ahhoz, hogy egy felmenőm után kapjam a nevem, és mivel a saját nevet már előtték, nem maradt más, mint lázasan keresgélni valami használható nevet a családfán.

- Azért örülök, hogy az én szüleimnek nem volt ilyen körülményes a névválasztás - vonta meg a vállát. - Lil?

- Tessék? - fordítottam felé érdeklődően a tekintetemet, mire újra a méregzöld íriszeivel találtam szemben magam.

- Hiányozni fogsz.

- De még itt vagyok - vontam meg a vállam, de én is éreztem, hogy a következő három nap egy pillanat alatt fog elmenni, de akkor és ott próbáltam nem ezzel foglalkozni, csak azzal, hogy még ott volt velem, megérinthettem puha haját, érezhettem az illatát, ami számomra maga a nyár illata, és hallhattam ahogy mély hangjával a fülembe suttogja, hogy szeret.