Az a bizonyos nyár

1. rész

Az osztályterem falán lévő órára emelem tekintetem, ami tizennégy óra, harmincnégy percet mutatott. Unottan néztem a szadista matek tanáromra, István bá'ra, aki még ilyenkor is képes teljes beleéléssel beszélni trigonometria gyönyörűségeiről. Mindig is becsültem ebben az emberben, hogy még negyven év tanítás ugyanúgy szereti a munkáját. Normál esetben figyelni is szoktam rá, de ez most egy teljesen más helyzet. Hogy miért?

Három, kettő, egy és megszólalt a csengő hangja. Sok mindent jelzett ez a kis hang: nemcsak az óra vagy a nap, hanem a tanév végét is. A teremben egy emberként kelt fel mindenki és ment búcsút venni barátaitól. Kivéve engem, mert nekem a suli vége nem a barátoktól való elszakadást jelentette. Pont az ellenkezőjét. Persze azért az osztálytársaimtól is elköszöntem, azért mégis csak jóban vagyok velük. Tinával, az egyik osztálytársammal hagytam el a helyiséget, miközben a nyári terveinket beszéltük meg.

- Hugi, ha kell fuvar, akkor jobban tennéd, ha sietnél! Az Oli Mobil nem vár örökké. - Mondta kaján vigyorral az arcán a bátyám, aki azt hiszi, hogy a jogsihoz ilyen jellegű és mértékű hatalom is jár.

- Bocsi Tina! Hallottad a főnököt - forgattam meg a szemem - majd találkozunk, szia! - Intettem neki, majd elindultam kifele és célirányosan meg sem álltam, egészen a diákok parkolójáig. A bátyám kocsiját kerestem a szememmel de sehol nem találtam.

- Úgy tűnik valaki ma buszozni fog - nézett rám bánatos arccal - Adjak pénzt jegyre?

- Ne már Olivér, ez nem vicces!

- Nem is viccnek szántam. - mondta halálosan komoly kifejezéssel, de hangja elcsuklott a mondat végére, és nevetve állt meg mellettem. Fejcsóválva szálltam be mellé és kezdtünk el beszélgetni az elmúlt évünkről, meg úgy nagyjából mindenről.

Hazaérve Répa fogadott, a kutyánk. Tudom, talán nem ez a legjobb kutyanév, de magyarázza meg ezt bárki is a nyolc éves énemnek. Le mertem volna fogadni, hogy a szüleim még dolgoznak, de nagy meglepetésünkre ott ültek a nappaliban, a fehér, műbőr kanapén, és olyan mosollyal néztek ránk... Nem a kanapé anyaga volt az egyedüli mű dolog a szobában.

- Ó, ti értetek haza ilyen korán? - Kérdezte anya ájtatosan.

- Kire számítottatok? A brit királynőre? - Kérdezte nevetve Oli, de látva szüleink arcát lefagyott róla a vigyor.

- Mi a baj? - Kérdeztük egyszerre.

- Valamiről szeretnénk beszélni veletek... - kezdte apa, ám nem hagytuk, hogy befejezze, rögtön találgatni kezdtünk.

- Nem jöhetnek a többiek idén?

- Mi megyünk a többiekhez idén?

- Elváltok? - Próbáltuk megfejteni, miről is lehet szó, de csak a fejüket csóválták.

- Ne - táttotta el a száját a bátyám.

- Az nem lehet - kapok szám elé a kezemmel.

- Gyereketek lesz? - Kérdezzük kórusban.

- Dehogy lesz gyerekünk! - modja anya, mire felsóhajtunk megkönnyebülésünkben. - Arról van szó, hogy apátokkal szeretnénk kettesben tölteni egy kis időt, ezért elmegyünk két hónapra nyaralni. Csak nem tudtunk, hogy is mondjuk el nektek.

- Akkor most két hónapig csak a miénk a ház? - Kérdezte Oli tettetett szomorúsággal a hangjában.

- Én nincs felnőtt felügyelet? - Mentem bele a játékába.

- Azért ennyire ne sajnáljátok - mondta szórakozottan apa - három nap múlva indulunk, és augusztus tizedikén jövünk haza.