𝙽𝚘𝚠 𝙸 𝚑𝚊𝚝𝚎 𝚢𝚘𝚞 𝚖𝚘𝚛𝚎, 𝚋𝚞𝚝 𝙸 𝚌𝚊𝚗'𝚝 𝚕𝚘𝚟𝚎 𝚢𝚘𝚞 𝚕𝚎𝚜𝚜

17. rész

A felhőtlen álomvilágból a csengőhangom szakított ki. Csukott szemmel, szemöldököm ráncolva húztam a fejemre a paplant, hátha megvéd az idegesítő zajtól, de sajnos tervem nem járt sikerrel. Morcosan dobtam le magamról a takarót miután egy perc elteltével sem hallgatott el a készülék, hogy megnézhessem, hogy ki a halál keres ilyenkor. A képernyőre pillantottam, ami elég felelőtlen döntés volt, tekintve, hogy teljesen kiégette a retinám. Nem tudom mire számítottam. Nyöszörögve csekkoltam le, hogy ki az illető, ugyanis nagyon jó oka kell legyen, hogy elnézzem neki, hogy hajnali ötkor zaklat, majd miután meglepődve konstatáltam, hogy apukám beszélni szeretne velem, elhúztam a zöld telefon motívumot, ezzel fogadva a hívást.

-Apa?- szóltam bele meglepődve a reggeli rekedtes hangomon

-Semmi lelkesedés? Komolyan? Legalább játszd el- ugratott. Apával szeretjük szivatni egymást, de ha alvásról van szó az már nem játék

-Apa, hajnali 5 óra- nyögtem fel panaszosan, miközbe beletemettem a párnámba a fejem

-Mi? Nálatok még csak reggel van? Itt mindjárt este- kezdett el fecsegni drága jó apukám

-Örülök neki, hogy ezt megbeszéltük, mostmár aludhatok tovább?- kérdeztem csukott szemmel. Nagyon szeretem aput, de hajnalba nincs kedvem kibeszélni az időeltolódást

-Jó, majd beszélünk akkor máskor, és akkor nem úszod meg, hogy mesélj az öregednek- fenyegetett meg, mire felkuncogtam továbbra is alvásra készen. Ezért megérte felkellteni. Remélem érzitek a szarkazmust.

-Megbeszéltük- mosolyodtam el

-Szavadon foglak!- figyelmeztetett, majd elköszöntünk és bontotta a vonalat. A levegőt élesen kifújva csúsztattam az ágyam melletti kisszekrényre a telefonom, majd újra nyakig betakarózva próbáltam visszaaludni legalább arra a bő egy órára. De nyílván pont az történt amire számíthattam volna. Kurvára nem tudtam már visszaaludni. Körülbelül fél órán keresztűl vergődhettem az ágyba, de a szemeim egy idő után mindig kipattantak. Nem hiszem el, hogy egyszer nem lehet megzavarás nélkűl aludni. Puffogva űltem fel az ágyba. ÚJRA. Az egész világra haragudtam. A szekrényemhez léptem és ingerűlten kicsaptam az ajtaját. Kirángattam belőle egy fekete, agyon szaggatott farmert, egy szintén fekete pántos crop-toppot és rá egy méreteimnél kétszer nagyobb, szines szövegekkel ellátott dzsekit. Amikor sikeresen magamra szenvedtem a ruhadarabokat, a fürdőbe mentem, ahol elvégeztem a reggeli rutinom, ami a fogmosáson kívűl abból állt, hogy addig cseszekedtem a tökéletes tusvonallal, ameddig szedhettem le, és kezdhettem újra megint. Két sminklemosós vatta és egy agyfasz után késznek nyílvánítottam magam, ezért a konyhába indúltam. Miután sikeresen lejutottam a lépcsőn boka törés nélkűl, már semmi nem akadályozott meg abba, hogy a konyhába érjek. Legnagyobb meglepetésemre nem voltam egyedűl.

-Hát te?- kérdeztem meglepetten Kylet aki az asztalnál űlt.

-Mi én?- mordúlt fel, amin meglepődtem, de betudtam annak, hogy reggel van. Úgy érzem ezután a hétvége után talán nem lesz olyan borzalmas vele élni. Ha nem is teljesen, de elkezdtünk egymásra hangolódni

-Hogyhogy ilyen korán fent vagy?- kérdeztem miközbe a kenyértartóhoz léptem

-Ha nem csörgött volna a kibaszott telefonod elhiheted, hogy nem lennék fent- válaszolt ingerűlten

-Bocs, apám hívott- vontam vállat. Nem vettem magamra, hogy bunkózott, valószínüleg fordítva nekem se tetszene. A kenyeret nem találtam a helyén, ezért furcsállva néztem körbe a púlton, ameddig meg nem pillantottam a mikró előtt felsorakozó kenyérhalmazt. Megforgattam a szemem

-Kyle, ha folyton kint hagyod a kenyeret, úgy meg fog szaradni, hogy az oldalával majd torkot lehet metszeni- figyelmeztettem a fiút.

-Ez az én házam- vont vállat miközbe gúnyosan rám emelte a tekintetét
-Ha én száraz kenyérrel akarok gyilkolni, akkor száraz kenyérrel fogok gyilkolni- jelentette ki

-Najo, mi a faszom bajod van?- csattantam fel, ugyanis én is korán kelltem, mégis normális stílusba tudtam komunikálni

-Mi lenne?- nézett rám flegmán

-Miért vagy ilyen?

-Én mindig ilyen vagyok- nézett rám úgy, mintha most szabadúltam volna az elmegyógyintézetből

-Akkor hétvégén miért tudtál normális lenni velem? Akkor miért nem beszéltél úgy velem mint egy darab szarral?- akadtam ki, és a torkom is összeszorúlt. Én tényleg azt hittem, hogy a hétvége után nyitottabb lesz felém, vagy legalább kellemesen fognak telni a napok, és nem szívjuk egymás vérét. Ez miért ilyen nagy kérés?

-Hétvégén csak unatkoztam, ne éld bele magad!- nézett fel rám szórakozottan. Kibaszottúl élvezte. Én meg kibaszottúl nem.

-Utállak- sziszegtem

-Dehogy utálsz- nevetett fel

-Szopjál le!- viharzottam ki a konyhából

-Azt max fordítva- hallottam még önelégűlt hangját

-Álmodik a nyomor- kiálltottam még vissza neki, majd a táskámmal a vállamon idegesen becsaptam az ajtót és mivel elég korán van még, gyalog indúltam el a suli felé.

○●○

-S a labujj, mi a libbenő fehér lepel alúl lógott ki, rettentő gombás volt-olvasta fel a tanár
-Vajon mire gondolt a költő?- elemezte a "műt", ugyanis irodalom órán rohadtam.

-Arra bazdmeg, hogy gombás a faszom lábujj- morogtam magamba

-Milyen élethelyzetbe lehetett?-fordúlt felénk a tanár, mintha ez egy világmegváltó kérdés lenne

-Szerintem kibaszottúl gombás volt a körme- ejtettem rá dünnyögve a tollam a padra. Természetesen még mindig csak a melletten ülő Liam hallotta, aki totál kész volt tőlem. Nem tehetek róla, a reggeli vita Kylelal rányomta a bélyeget a hangulatomra és valahogy nem volt kedvem gombás körmökről beszélgetni.

-Biztos valami mély jelentése van, amit mi fel sem foghatunk

-Mély jelentéssel volt gombás a körme. Sőt, lehet már rohadt is - bólintottam helyeslőn, mellettem Liam pedig próbált nem felvisítani. Pedig nem vicceltem...

-Istenem de szép! Fantasztikus tehetség volt. Azóta egy ilyen tehetséges művészt sem fedezhettünk fel az irodalomban

-Szóval ha leírom, hogy rohad a térdem és bolhás vagyok, akkor én is fantasztikus tehetség leszek?- fordúltam kérdőn Liamhez, aki éppen az orrát befogva próbálta azóta is visszatartani a nevetését. Mit ne mondjak, nagyon vicces látvány lett volna a vöröslő fejével, ha a hangulatom nem a béka segge alatt csücsűlt volna háromezer kilóméterrel.

-Ez művészet gyerekek, ez művészet- szentségelt a tanár, majd egy nagyot szipogott. Jézusom, ezt jól látom?
-Bocsánat, hogy elérzékenyűltem- nyúlt egy zsepiért, majd hangosan trombiltálva fújta bele az orrát

-Most komolyan sír?- tettem fel a kérdést hitetlenkedve, sőt még a kezemet, amivel eddig a fejem tartottam, a padra ejtettem és úgy bámúltam a tanárt

-Aha- röhögött Liam akiből kirobbant a visszatartott nevetés és a könnyeit kezdte törölgetni

-Őlj meg kérlek-nyőgtem fel panaszosan

-Esetleg valami baj van?- fordúlt felém gúnyosan a tanár, ezért lehetőségem nyílt az orrából kilogó fikadarabbal szemezni. Gusztusos.
-Szeretnétek kijönni felelni?- húzta fel gonoszan a szemöldökét. Remélem, hogy a pokol sötét bugyraiba fog elégni, ötven gombás körömmel. Hátha megfejti "mire gondolt a költő".

-Az én nevem Htims Yerdua, török cserediák, nem tudok feleni- tettem fel a kezem védekezően, miközbe egy mosolyt erőltettem az arcomra, aztán a mosoly le is fagyott, amikor leesett, hogy akkor ezt sem lett volna szabad ilyen nyelven kimondani

-Nos, Yerdua - hangsúlyozta ki a keresztnevem visszafelé, ami jelenleg a "török" nevemet takarta- Ez esetben én mégis magát szeretném. Fáradjon ki és meséljen egy kicsit nekünk a vers szerkezetéről és rímképéről- mosolygott rám gúnyosan

-Akkor fulladj meg!- motyogtam, miközbe becsaptam a könyvem és a tábla felé baktattam puffogva. Ez a nap szebb már nem is lehetne, de komolyan...

________________________________________
( -_･)ᡕᠵ᠊ᡃ່࡚ࠢ࠘ ⸝່ࠡࠣ᠊߯᠆ࠣ࠘ᡁࠣ࠘᠊᠊ࠢ࠘𐡏