𝙽𝚘𝚠 𝙸 𝚑𝚊𝚝𝚎 𝚢𝚘𝚞 𝚖𝚘𝚛𝚎, 𝚋𝚞𝚝 𝙸 𝚌𝚊𝚗'𝚝 𝚕𝚘𝚟𝚎 𝚢𝚘𝚞 𝚕𝚎𝚜𝚜

20. rész

-Hé!- hallottam meg egy lágy hangot, miközbe megéreztem egy kezet a hátamon
-Kicsim, kellj fel!- simított végig az arcomon az illető, mire a hasam feléledt, a bőrfelület pedig bizseregni kezdett. Mocorogni kezdtem, mert valami rohadtúl vágta a lábam, de szemem nem nyitottam ki.
-Aud!- rázta meg az a valaki finoman a vállam, mire hunyorogva próbáltam megnézni a zaklatóm kilétét, aki a tökéletes hangjával meg merte zavarni az alvásom. Résnyire nyitva a szemem, megláttam egy férfi alakot előttem guggolni. Csak barna haját tudtam kivenni, annyira elmosódott az arca előttem. Koncentrálni kezdtem, hogy beazonosítsam a férfit. Talán... Kyle. Kyle? Kipattantak a szemeim miközbe a lehető leggyorsabban űltem fel. Elaludtam volna? Az órára pillantottam, ami hajnali egy órát mutatott. Mit csinált Kyle eddig? Az említett fiúra pillantottam, mire elállt a lélegzetem és haragom egy pillanat alatt aggodalommá vált. A szeme alatt egy monokli volt felfedezhető és ökle úszott a vérben.

-Jézusom, Kyle mi történt?- ijedtem meg és felpattantam a lépcsőről

-Semmi- fagyott le a mosoly az arcáról miközbe flegmán vállat vont, és elindúlt felfelé a szobájába. Eddigi törödő hangsúllya eltűnt és helyét az érzelemmentesség vette át.

-Kyle!- szóltam utána és gyors tempóba kezdtem szedni a fokokat, hogy utolérjem a fiút. Belépett a szobájába. Jelenleg nem érdekelt, hogy nem kéne bemennem elindúltam utána, de csak arra lettem figyelmes, hogy csukódik az ajtó. Kibaszottúl rámcseszte azt a telibekúrt ajtót. Már nem aggódtam, nem. Már rohadt ideges voltam.

-Kyle, bazdmeg hol a faszomba voltál?- emeltem meg a hangom és dörömbőlni kezdtem az ajtaján. Nem reagált.
-Kyle, a kurva életbe! 10 órán keresztűl vártalak. A faszom lépcsőn aludtam, mert nem voltál képes a kicseszett üzit dobni, hogy ne fostam össze magam. Ezek után hazaérsz hajnali egykor, véres kézzel és piásan, és neked áll feljebb!? Komolyan? Ennyit megérdemlek, hogy elmondj. Úgyhogy utoljára kérdezem, hogy hol voltál?- kiabáltam vele az ajtón keresztűl és még a kilincset is lenyomtam hátha bejutok.

-Tudod- nyitotta ki az ajtót, amivel eddig veszekedtem. Jó, nyílvan nem, mert Kylenak szántam, de értitek. A fiú szemei haragot tükröztek.
-Gecire semmi közöd nincs hozzá, hogy mikor, hol és kivel vagyok. Nem vagy az anyám- szúrta belém a kegyelem döfést, majd újra kizárt a szobájából. Kizárt az életéből. Mintha pofon vágtak volna, megsemmisűlten kezdtem a szobája ajtajától hátrálni, ameddig hátam neki nem ütközött a hideg falnak. Lecsúsztam a földre és fejem hátradöntöttem, miközbe beletúrtam a hajamba. A szemem csípni kezdett és ez alkalommal nem akadályoztam meg, hogy könnyeim utat törjenek. Nem volt erőm a szobámba zárkózni és addig sírni ameddig el nem alszok. Nem volt erőm úgy tenni mintha nem történt volna semmi. Nem volt erőm bemagyarázni magamnak, hogy nem tőrt millió darabra, és ami a legrosszabb: nem volt erőm úgy tenni, mintha nem szeretném. Mert ez az én vesztem. Kibaszottul szeretem Kyle Willsont...

Sziasztoook! Tudom, tudom rövid rész lett, sőt ilyen rövid még nem volt, de nem volt időm hosszabbat írni, viszont rész nélkűl se akartalak titeket hagyni. Sorry♡
________________________________________
(   -_･)ᡕᠵ᠊ᡃ່࡚ࠢ࠘ ⸝່ࠡࠣ᠊߯᠆ࠣ࠘ᡁࠣ࠘᠊᠊ࠢ࠘𐡏