Eltitkolt Érzelmek ✨

24. Rész

- És hogy kerültél Pestre? - érdeklődött Emma.
- Na, ezt már nem mondták a pletykák mi? - feleltem gúnyosan. - Amúgy unokatesómhoz jöttem... hogy megismerjem Pestet - zártam a lehető legrövidebbre.

Őszintén, már semmi kedvem nem volt tizedjére is elmesélni az egészet.

- Te is egyetemre jársz? - lepődött meg.
- Nem, még nem - lomboztam le - majd csak szeptembertől.
- Oh, értem. Amúgy nem lenne kedved összefutni valamikor? - kérdezte lelkesen.
- Ööö... persze - feleltem. Reméltem ez a barátság jobban alakul majd, mint a Mirás - És úgy mikor gondoltad?
- Hát amikor ráérsz. Igazából most költöztünk ki a koliból barátnőmmel egy lakásba, de ő szinte mindig a pasijánál van mostanában, - panaszkodott - és így egész nap egyedül vagyok - folytatta. Meg amúgy is, te mindig olyan kis szimpatikusnak tűntél gimibe - tűnődött.
- Hát figyelj, én bármikor ráérek - válaszoltam nevetve.
- Ez szuper, és most? Most nincs kedved átjönni? Tök jó lenne - lelkesített.
- Mármint most-most? - kérdeztem vissza meglepetten. - Most keltem - tettem hozzá magyarázatképp.
- Hát úgy egy órán belül. De majd látod, hogy érnél ide.
- De... merre laksz? - faggattam, a körmömet piszkálva.

Itt ennyivel gyorsabban történnének a dolgok?

Fogalmam se volt, hogy mégis, hogy jutok el oda. Igaz apa mesélt nekem a BKV-zásról valamennyit, de azért így elsőre kicsit ijesztőnek tűnt a gondolat, hogy én majd egyedül fogok buszozgatni ebbe a hatalmas városba.

- Na, de akkor jössz? Mindjárt leírom a címet SMS-be. Itt lakok a belvárosba, könnyen idetalálsz - buzdított.
- Megyek, csak felöltözök - nevettem fel- meg nézek akkor valami buszt.
- Okés, akkor majd írsz, de inkább instán, "V.Emma2001", tudom nagyon eredeti - röhögött - szóval majd írj - tette hozzá.
- Jójó, így lesz, na szia! - köszöntem el.

Nem sokra rá meg is szereztem a címét, így egy gyors készülődés és öltözködés után már úton is voltam a legközelebbi buszmegállóhoz, és érdeklődve figyeltem a nyüzsgő tereket, miközben a fülemben hangos zene szólt. Szerencsére minden jól ment, és egy olyan háromnegyed órán belül meg is érkeztem a lakásához.

Kicsit jobban belegondolva már alig emlékszem Emmára a gimis évekből, mivel sosem voltunk igazán nagy barátok. Köszöntünk egymásnak a folyosón és ennyi. Azt tudom, hogy mindig a végzősökkel lógott és a házibulikat kivétel nélkül az ő házukba rendezték, amikbe valahogy egyszer sem jutottam el. Szerintem az egész suli a létezésemről sem tudott nagyon, így nem is igazán hívtak sehova, egy két kivételt leszámítva.

- Lana! - szakította félbe a gondolataimat az ajtóban álló Emma, aki lelkesen integetni kezdett felém.
Hosszú hullámos szőkésvörös haja volt, és egy pasztellzöld rövidujjút viselt egy fekete biciklis short-tal, és vagy egy rakat kiegészítővel. A füle tele volt piercingekkel - amikre egyáltalán nem emlékeztem, szóval valószínűleg újak lehettek - és színük pontosan illeszkedtek a nyakláncához és gyűrűihez, egyszóval tényleg nagyon különleges volt.
- Hali - köszöntem kicsit megilletődve, majd közelebb mentem, hogy megölelhessem - itt laksz? - néztem a felettünk tornyosuló többemeletes tömbházra.
- Bizony, méghozzá az ötödiken, szóval lépcsőzhetünk - felelte.
- Miért, nincs lift? - vontam össze a szemöldököm értetlenül.
- De van... vagyis csak volt. Nem rég kapcsolták ki, mert pár idióta állandóan azzal szórakozott, hogy benyomták a vészjelzőt... szóval jól kicsesztek mindenkivel - forgatta a szemét - mindegy is, amúgy meg pont most kezdtem egy új diétát, amibe csomót kell lépcsőzni - folytatta - mekkora véletlen.

Már valahogy itt éreztem, hogy Emma lesz az a barát, akinek be nem áll majd a szája.

- Aha, értem - biccentettem - akkor lépcsőzünk.
- Amúgy gyere be nyugodtan - lépett arrébb, hogy bemehessek - rohadt meleg van kint - tette hozzá, majd bezárta mögöttünk az ajtót.

Egy kiadós lépcsőzés után fel is értünk a lakáshoz, ami meglehetősen tágasnak tűnt,de a fehér falakon és egy aprócska sötétzöld fotelen, illetve az ajtó mellett árválkodó komódon kívül, alig volt benne valami.
- Még nem volt pénzünk berendezni - nézett szét ő is az üres nappalin, és szinte már vízhangzott a szava - Igazából jelenleg is munkát keresek, de nemsok sikerrel - sóhajtott.
- Biztos találsz majd valamit - feleltem bíztatásképp.
- Te nem tudsz valami jó helyet? Dolgozol most valahol? - érdeklődött reménykedve.
- Nem, még nem - vontam vállat.
- Akkor jófej unokatesód lehet, ha csak úgy megengedte, hogy ingyen nála lakj -mosolyodott el, majd a konyhába indult. - Amúgy nem kérsz egy kis moothiet? - kérdezte.
- Smoothie? Az az a turmix ugye? - feleltem bizonytalanul.
- Aha. Van benne banán, ananász meg egy rakat gyümi - magyarázta lelkesen - állítólag ez is egészséges mert vannak benne ilyen antioxidánsok - vont vállat nevetve,jelezve, hogy fogalma sincs miről beszél.
- Persze, szívesen megkóstolom - bólintottam.
- Már csinálom is - vágta rá Emma magabiztosan.
- Na és veled mi újság, hogy kerültél ide? - érdeklődtem.
- Fú hát ez hosszú történet - kezdett bele Emma, igyekezve túlkiabálni a turmixgép hangos zúgását - de röviden: anyám azt akarta, hogy én is egyetemre járjak. Két éve váltak el apámmal, azóta kicsit irányításmániás lett - mesélte- de szerintem csak pasizni akart, aztán útban voltam neki - nevetett legyintve, hogy csak viccel. - Na és a te szüleid? Nem aggódnak érted? -kérdezte, miközben a kezembe nyomta a hideg poharat.
- De igen - válaszoltam szűkszavúan, nem megemlítve anyát. Nem akartam szóbahozni, helyette inkább megkóstoltam a sűrű zöldesbarna italt. Nemtűnt valami étvágygerjesztőnek, de finom illata volt, és hamar bebizonyosodott, hogy az íze sem rossz.