Eltitkolt Érzelmek ✨

25. Rész

- Ízlik? - kérdezte kíváncsian.
- Aham - bólintottam - csak kéne még rá valami... mondjuk tejszínhab - tűnődtem.
- Hát a tejszínhab lehet nem a legdiétásabb választás - felelte nevetve - de most hogy mondod - mosolyodott el.
- Belefér az - legyintettem.
- Amúgy... említetted, hogy az unokatesódnak vannak ilyen haverjai, ugye? - kezdett bele.
- Ömm, aha - feleltem gyanútlanul - miért?
- És ők is ilyen rapperek ugye? Nem tudod véletlen hány évesek... esetleg instaprofil? - kérdezősködött izgatottan. - Tényleg nem azért, csak olyan jó lenne új embereket megismerni... - húzta a száját ravasz mosolyra.
- Hogy micsoda? - tört ki belőlem azonnal a nevetés - Miért akarod őket ennyire megismerni? - értetlenkedtem.
- Hát nem tudom csak... olyan menő lenne, tudod, ha ismernék valami híres rappert, és akkor mehetnénk velük koncertekre, meg turnékra - álmodozott Emma. - Jöhetnél te is - lelkesített mosolyogva.

Szerintem fejben már egy egészen másik univerzumban járt, és nem volt szívem kizökkenteni a gondolataiból, így inkább csak figyelmesen hallgattam. Ekkor viszont hangos csörtetést hallottunk meg az ajtó előtt, ami hatására Emma csalódottan visszatért a valóságba.

Nyílt is az ajtó, amin egy rövid fekete hajú, fodros, fehér szoknyás lány lépett be, és talán kínai vagy koreai lehetett.

- Jaj, Lana, őt itt Sayoko, a lakótársam, akiről beszéltem - magyarázta hadarva - Japán cserediák, nem nagyon tud magyarul - tette hozzá halkan.
- Oh, hello - intettem neki.
A lány csak mosolyogva biccentett, majd letette piros kis táskáját a bejárat melletti komódra.
- Én szerintem akkor megyek is - álltam föl a fotelből - igazán nem szeretnék zavarni.
- Dehogy zavarsz, gyere nyugodtan bármikor - legyintett Emma.
- Akkor majd beszélünk, ja és köszi a turmixot - mosolyogtam.
- Átküldhetem a receptet - vont vállat.
- Aztán majd lehet megpróbálok kitalálni valamit, hogy "véletlen" pont összefuss a srácokkal, ha nagyon szeretnéd - szóltam oda még gyorsan kacsintva, amit Emma egy mosollyal nyugtázott.

Már a hazafele tartó buszon ülhettem, amikor is rezegni kezdett a telefonom, apától érkezett egy SMS. Kíváncsian oldottam fel a telefonom, hogy megnézhessem.

"Remélem nem zavarlak kicsim, tudnánk beszélni?" - állt az üzenetben.

Meglepődve figyeltem a kijelzőt, fogalmam se volt mégis miről szeretne beszélni, kicsit talán meg is ijedtem, így megvártam, hogy leszálljak a buszról, majd azonnal a telefonomért nyúltam, hogy felhívhassam apát.

- Szia... apa? - szóltam bele félve. Nagyon reméltem, hogy nem valami rossz hírt szeretne közölni.
- Szia kicsi kincsem! - szólt bele nagyboldogan. - Minden rendben Pesten? Hogy telt a tegnapod? - érdeklődött kíváncsian.
- A tegnapom? - jutott eszembe az este és a buli, már amennyi megmaradt belőle - nem volt semmi különös - feleltem végül közömbösen - Sikerült szereznem egy új barátot - újságoltam - Mirának hívják.

Igazából egyaltalán nem nevezném magunkat barátoknak, inkább csak rosszkor voltam rossz helyen, és belekeveredtem az ő kis titkába... de tudtam, hogy apa örülni fog, ha látja, hogy kezdek beilleszkedni.

- Ezt örömmel hallom - szólt vidáman - ismerkedj nyugodtan... de azért csak ésszel! - tette hozzá "szigorúan".
- Na és miről szerettél volna beszélni velem? - tértem a lényegre, mert már nagyon fúrt a kíváncsiság.
- Jaj, semmi, csak hallani szerettem volna a hangodat - nevetett fel, viszont nem tűnt valami őszintének.
- Apa... - szóltam bele komolyan - van valami baj?
- Jaj, dehogy van, csak tudod - nevetett tovább - szóval... csak hiányzol Lanám.
- Tudom, hogy nem csak ennyi. Hallom a hangodon - szóltam idegesen.
- Nem tudom, mikor kellene erről beszélnünk... - kezdett bele kényelmetlenül - csak eddig próbáltam húzni, ameddig csak tudtam - sóhajtott.
- De... mit? - kérdeztem, miközben már szinte teljesen hideggé vált kezeimmel szorítottam a telefont a fülemhez.
- Én megismertem valakit - mondta ki végül.
- Hogy micsoda?! - kérdeztem vissza meglepetten.

Már szinte összes létező halálhírre felkészültem, sőt, igazából mindenre, de arra, hogy apám becsajozott, arra gondolni sem tudtam volna.
Amióta az eszemet tudom, folyamatosan azt hallom apától, hogy neki anya halála után, neki soha nem kell már új kapcsolat, elég nagy fájdalom volt őt elveszítenie, nem bírná ki mégegyszer. Talán engem is ezért félt ennyire.

- Kincsem, én... tényleg el szerettem volna mondani, még szemtől szembe, de egyszerűen nem ment. - magyarázkodott.
- Hát... örülök neki - feleltem, egy csöppet sem őszintén - de ez... mégis mióta? - Bíztam benne, hogy nem komoly még a dolog.
- Most lesz négy hónapja - válaszolta feszülten.

4 hónapja? Eddig sikerült titokba tartania? Én pedig még csak jelét sem éreztem annak, hogy megváltozott volna mostanában.

- Értem... - nyeltem nagyot - hát... sok boldogat nektek. Biztos nagyon szeretitek egymást. Nekem most le kell tennem, mert hazaértem - feleltem.
- Lana, kérlek, beszéljünk róla. Nem szeretném, ha rögtön elzárkóznál az újtól. Ez az élet rendje, nem szeretnéd, hogy boldog legyek?
- De, azt szeretném, majd beszélünk, szia - tettem le a hívást megkönnyebbülten, pedig még csak a lakásunk közelében sem jártam.

Nagyjából negyed órányi séta állt még előttem, így jutott időm gondolkodni.
Semmi rossz hírt nem kaptam, mégis olyan rosszul éreztem magam.
Én ezt nem értem...
De miért nem szólt róla eddig, hisz 4 hónap az már majdnem fél év. És vajon ki lehet az a bizonyos nő? Talán ismerem? Olyan kicsi a falu, hogy simán van rá esély... Olyan jól elvoltunk eddig ketten, annyira semmi kedvem nem volt egy harmadik családtaghoz, főleg nem egy mostohaanyához.

Ahj, annyira bűntudatom van, amiért az előbb csak úgy kinyomtam apát, de olyan váratlanul ért ez az egész, nem tudtam volna mit mondani ezután. Annyi kérdésem lett volna pedig, de legbelül egyikre se szerettem volna tudni a választ.
De mi a franc... pedig elméletileg nekem most boldognak kellene éreznem magam, apa boldogsága miatt, de akármennyire is próbálkozok, nem megy. Egy eddig teljesen ismeretlen érzés járt át, talán mintha valaki elárult volna... nem mondanám magam mérgesnek, inkább olyan csalódott vagyok, és ürességet érzek... valamiért hidegen hagynak apa boldogságával kapcsolatos pozitív érzések.

Ennyire önző lennék?