Eltitkolt Érzelmek ✨

34. rész

Gondolataimat terelve az órámra pillantottam, ami már délután fél 3-at mutatott.
így eltelt volna az idő? – gondoltam, miközben a Praktiker bejárata felé igyekeztem, viszont mivel ő még a közelben sem volt, unalmamban a galériámat kezdtem el görgetni.

Egyszer csak belebotlottam az egyik ballagásomról készült képbe, amin a régi iskolám előtt állok csokorral a kezemben. Apa fotózta ezt a képet, és istenem... emlékszem milyen boldog volt, olyannyira, hogy még egy könnycseppje is kicsordult örömében. Ritkán láttam annyira büszkének, mint akkor. Miközben ezen tűnődtem lassan kezdett eluralkodni rajtam a bűntudat, a múltkori viselkedésem miatt. Már nem is tudom miért borított ki annyira a hír, hogy apámnak kapcsolata van. Hisz nincs is ebben semmi rossz, csak lassan kezdek ráeszmélni, hogy már szinte a komfortzónám rabjává tettem magam. Mégis miért félek ennyire az újtól?

- Indulhatunk, végeztem – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül.
- Dhio? – fordultam a hang irányába.
- Hmm.. nem is tudom, szerinted, ki lehetek? – nevetett.
- Mit vettél? – érdeklődtem.
- Miért érdekel? – felelte, unottan.
- Csak.. mindegy – legyintettem.
- Láncokat meg karabinert – közölte, szűkszavúan.
- Öhm, mi? – döbbentem meg – mégis mire kellenek neked ilyenek?
- Milyen kis kíváncsi lettél – mosolyodott el.
- Bocs, hogy meglepett, hogy a mondhatni lakótársam random láncokat vásárolgat a Praktikerben – nevettem.
- Figyelj – vágott közbe – lenne egy kis programunk a délutánra.
- Tényleg? Mégis milyen program? – húztam össze a szemöldököm meglepetten.
- Át kéne ugranunk az egyik... ismerősömhöz.
- Oh.. oké – feleltem gyanútlanul.
- Csak az a helyzet, hogy kb másfél órára lakik, nem gond? – kérdezte, miközben beszálltunk az autóba – Nem muszáj jönnöd.
- Huh, olyan messze? – lepett meg – Várj, meg kell kérdeznem a Patrikot.
- Csak nyugodtan – vont vállat, mire a telefonomhoz nyúltam, hogy felhívhassam.

- Na mondd gyorsan – szólt bele Patrik. Kissé idegesnek tűnt a hangja alapján, mintha valami fontos dolgát szakítottam volna félbe.
- Most mondta Dhio, hogy el kellene ugranunk a haverjához, aki másfél órája lakik innen – vázoltam neki a helyzetet.
- Ismerős – szólt közbe halkan a mellettem ülő Dhio.
- Tényleg? persze, menjetek csak, ha van kedved – vált a hangja hirtelen szokatlanul vidámmá.
- Hát nem is tudom... - haboztam
- Miért? Szerintem nyugodtan mehetnél vele – lelkesített – jó, persze én is ismerem, milyen tud lenni, de higgy nekem, rohadt jófej a Dhio. Egész nyáron itt leszel, szerintem kicsit próbálj meg nyitni felé és haverkodjatok. Ha jobban megismered majd, biztos jól ki fogtok jönni. – buzdított a szokottnál is hosszabb monológjával – meg legalább addig se egyedül lennél otthon – tette hozzá.
- Fu.. hát lehet tényleg ezt kéne – helyeseltem - Én bízok benned. És te amúgy mikor érkeznél az este?
- Pff passz, de számolj úgy, hogy vagy késő este, vagy holnap délelőtt. De inkább a második.
- Oké, akkor majd jössz, jó stúdiózást – tettem le a hívást.

- Akkor mehetünk? – kérdezte.
- Ja, már rögtön indulunk is? – feleltem meglepetten, mire Dhio csak bólintott.
Már éppen parkoltunk volna ki az autóval, mikor is Dhio telefonja szólalt meg a zsebében.
- Ez biztos a megrendelő lesz – vette fel.

Hogy mi? Milyen megrendelő – értetlenkedtem magamban.

- Hm? Hogy pesten vagy? – beszélt a telefonhoz – fasza, akkor 5 perc és ott vagyunk – zavarta le gyorsan.
- 5 perc? Hova megyünk? – faggattam amint letette.
- Kiderült, hogy az ismerősöm most pont Pesten van, szóval mégsem kell utaznunk – magyarázta.
- Oh, szuper.. de az előbb mégis milyen megrendelőről beszéltél? – tettem fel az újabb kérdést.
- Mindegy... - felelte feszülten, amit pár perc kínos csend követett – Semmi különös, tudod csak ennek az ismerősömnek, át kell adnom egy csomagot – válaszolt mégis.
- Én tényleg nem akarok állandóan belekíváncsiskodni a dolgaidba, de milyen csomag? Ez a munkád miatt van? – vontam kérdőre ismét csak.
- Lana, neked muszáj folyamatosan kérdezősködnöd? Kezded kicsit felbaszni az agyam vele lassan – fakadt ki Dhio ingerülten - Csak maradj csöndbe, nem minden tartozik rád. Nemhogy inkább örülnél, hogy megúszod a 3 órás utat.
- Bocs – zártam le flegmán.

Nem értem miért nem lehet normálisan beszélni valakivel. Még hogy „rohadt jófej"... persze Patrik, nagyon könnyű vele összehaverkodni, főleg ha 3 kérdésed után lebasz, nagyjából a semmiért – mérgelődtem magamban, miközben a mellettünk elsuhanó autókat és embereket figyeltem.

Már érzem, hogy mellette ezerszer hosszabbnak fog érződni ez a nyár. Pont egy ilyen kiszámíthatatlan faszt kellett kifognom Patrik legjobb barátjának, de komolyan, nem is én lennék – sóhajtottam kimerülten, mire az autó lassan fékezni kezdett, majd megállt, a város egyik kívül esőbb, lakatlanabb részén. Itt már közel sem járkált annyi ember a járdán, mint a belvárosban és az épületek is sokkal ritkábbak és leharcoltabbak voltak. Minél jobban elmélyültem a környék látványában, annál kényelmetlenebbül éreztem magam.

Mégis hova jöttünk?