Eltitkolt Érzelmek ✨

2. Rész

Az út vége előtt nagyjából 2 perccel riadtam fel, majd gyorsan magamhoz vettem a bőröndjeimet és a kis hátitáskámat, és már lent is voltam a vonatról. Pár percnyi aluljárós sétálgatás után már az állomáson voltam, szóval megcsörgettem apát, pont ahogy megbeszéltük.

- Halo? - vette fel még a régi kinyithatós Nokiáját. Sosem szeretett haladni a korral. Ami bevált neki 10 éve, az most is jó lesz. Ő eszerint él.
- Szia apa, na megérkeztem - újságoltam neki.
- Már az állomáson is vagy? - kérdezte meglepetten.
- Igen, szóval gondoltam szólok, hogy minden jól ment az úton - meséltem neki boldogan.
- Örömmel hallom. Hidd el, nem kell félned Budapesttől sem. Talpraesett lány vagy te, simán megoldod - nyugtatott, ami most hihetetlenül jól esett. - Na, de akkor jó szórakozást. Fiúkkal csak óvatosan, viszont mennem kell ki, etetni a kecskéket meg drága a hívás is. Legyél jó és néha azért hívd fel öregapádat – nevetett, majd még elköszönni sem tudtam, mert letette a hívást.

Szóval egyedül maradtam. Én és a nagyváros és persze az unokatestvérem Patrik. Jut eszembe, apa megadta a számát, szóval lehet fel kellene hívnom őt is hogy megérkeztem.
Gyorsan kikerestem a névjegyzékben, és már tárcsáztam is.

- Haló, Sólyom Patrik. - szólt bele egy mély, kissé érdes hangú srác.
- Ömm hali, Lana vagyok... az unokatesód.
Csak gondoltam szólok, hogy megérkeztem a vonatállomásra. Tudnál adni egy pontos címet? Esetleg, hogy milyen busszal, vagy hogy is tudnék eljutni hozzád? - kérdeztem, remélve, hogy nem tűnök előtte már most egy kész szerencsétlenségnek. Otthon vidéken minden olyan egyszerűen ment...
- Figyelj, inkább érted megyek, csak gyere ki az állomás elé. Majd hívlak, ha itt vagyok - tette le a telefont.

Hát ezt jól elszúrtam. Biztos azt hiszi, hogy még buszozni sem tudok 17 éves létemre... Aminek van némi valóságalapja de most borzasztóan örülök, hogy eljön értem és nem kell végigszerecsétlenkednem egész Budapestet.

Már 9 óra volt, szóval úgy gondoltam elmegyek valamelyik pékségbe, itt a pályaudvaron és veszek magamnak valami szendvicset vagy pogácsát. Végül a fornettis kisboltra esett a választásom, szóval be is mentem, viszont hatalmas sor kígyózott előtte. Gondoltam, ha már itt vagyok akkor csak eszek, elvégre ki tudja mikor tudok majd legközelebb ételhez jutni. Meg hát nem utolsó sorban, már baromi éhes voltam.

Nagynehezen sorra is kerültem, szóval egy csirkés szendvicsre és egy narancsos capy-re esett a választásom. Szerencsére minden rendben ment a kártyás fizetéssel, viszont az rögtön feltűnt, hogy mennyivel drágábbak itt a dolgok. A pályaudvar közepén voltak kisebb fotelek, szóval úgy gondoltam, hogy ott fogom elfogyasztani a szendvicsemet. El is helyezkedtem, majd eszembe jutott hogy lehet le kellene fertőtleníteni a kezemet, ha már járványhelyzet... Keresni kezdtem keresni, de egyszerűen sehogy sem akadt a kezeim közé.

Valahol a táskámba kell legyen — Nyugtattam magam, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy megtaláljam azt a rohadt gélt.
Már a fél táskám tartalmát kipakoltam, amire nagynehezen megtaláltam. Pont ebben a pillanatban érkezett is a hívás Patriktól, hogy itt van és siessek.
Fénysebességgel dobáltam bele mindent a táskámba, majd a szendvicset magamhoz véve megiramodtam a kijárat felé. Gyorsan körülnéztem, szememmel keresve az általa említett autót, amit hála isten hamar ki is szúrtam a közeli parkolóban.
Gyorsan odaszaladtam az autóhoz, és be is ültem Patrik mellé.

Még csak fél órája vagyok itt, de már most minden percben rohanok és balfaszkodok... — Állapítottam meg a helyzetet.

Gyorsan magamra is csuktam az ajtót, elhelyezkedtem, és már be is kötöttem magam.