Camilla Potter, a másik túlélő 5-7. ᵈᵐ

7. fejezet - Gyors változások

Mennyi doboz... mennyi emlék. Na jó, kicsit kezdek szentimentális lenni. Mindegy, majd ha kipakoltam, visszafogadom ezeket a mélynek szánt gondolatokat. Először is nézzük meg, hogy melyik szobában fogok aludni!

Mihelyst behurcolkodtam, felfedezőútra indultam a lakásban, hogy hálószobát keressek magamnak, ami történetesen a folyosó végén lévő helység volt. Nem volt nagy, de kicsi sem. Kisebb volt, mint az otthoni szobám, de szerintem ugyanúgy el fogok benne férni. Csak azt bánom, hogy nincs hozzá erkély, de ahogy láttam, a többi szobához sem volt. Azért arra kíváncsi leszek, hogy hogy fogom majd behozni idáig az ágyamat. Áh, valahogy majdcsak megoldom. Elvégre tudok varázsolni... vagy valami hasonló.

A bútoraim egy részét - íróasztal, szék, ruhásszekrény - könnyen be tudtam cipelni, így nem volt más dolgom, mint kitalálni, hogy mit hova helyezzek. Az ágyam biztos, hogy az ablak alatt lesz, otthon is így volt és imádtam, amikor egy fárasztó nap után bele tudtam dőlni és az ablaküvegen kinézve bámulhattam a csillagokat. Mellette lehetne egy kisszekrény, a szemközti sarokban pedig majd a ruhásszekrényem. Amellett volt egy vakablak, ezért oda gondoltam az íróasztalomat, attól balra pedig a könyvespolcomat, és még így is maradt egy üres sarkom. Oda fogom gyűjteni a szennyest, ha lusta leszek kivinni a fürdőszobába...

Most döbbentem csak rá, hogy itt bizony már magamról kell gondoskodnom. Nem mintha eddig minden a hátsóm alá lett volna rakva, szóval tudok főzni, mosni meg ilyenek. Szimplán ezeket a teendőket nem nekem kellett napi szinten elvégeznem. Legalább önállósodom is valamennyire, ha fogalmazhatok így. Meg aztán az "Aquamenti" bűbájt se véletlenül tanultam meg, ha fel találnám gyújtani a lakást.

Fél óra tologatás és zörgés után már egészen szimpatikus volt a kis birodalmam, már csak pár bútor hiányzott, amiket késő délután már át is varázsoltam a helyükre. Este erőtlenül hullottam az új fekhelyemre és körbenéztem a szobámban. Olyan üres... Úgy néz ki ahogy szeretném, mégis üres. Hiányzik belőle maga az érzés, hogy én itt lakom és ez az én szobám. Nem akarok itt lakni...

Igazából nem is olyan rossz ez a Trafalgar Street. Csak annyira nem én vagyok. Családi házhoz vagyok szokva, nagyobb térrel, kerttel... emberekkel. Nem pedig egy kis londoni lakáshoz, ahol egyedül fogom tengetni a mindennapjaimat. A Grimmauld téri ház is ezért áll távol tőlem; az is egy ehhez hasonló épület volt. Pedig hozzá kell szoknom, mert ez egy ideig még így lesz. Tudtam, hogy ha úgymond "eljön az idő", akkor ide kell jönnöm, csak arra nem számítottam, hogy már Billék esküvőjén megtörténhet.

,,Minden lassú, és elmosódott volt. Talpra ugrottunk, és előhúztuk a pálcáinkat. Sokan még csak most vették észre, hogy valami történt. A fejek még mindig az ezüstös macska felé forgolódtak, ahogy az eltűnt. A csend fagyos hullámként terjedt szét onnan, ahol a patrónus földet ért. Aztán valaki felsikoltott. A bepánikolt tömegbe vetettük magunkat. Vendégek szaladtak mindenfelé, sokan dehoppanáltak. Az Odút védő bűbájok összeomlottak.

- Ron! - kiáltott Hermione. - Ron, hol vagy?

Ahogy átfurakodtunk a táncparketten, köpenyes és maszkos figurákat pillantottam meg, akik a tömegbe hoppanáltak. Láttam Lupint és Tonkst, felemelt pálcával. Mindketten elkiáltották magukat.

- Protego! - Ez a kiáltás mindenhonnan visszhangzott.

- Ron! Ron! - kiáltotta Hermione, félig sírva, ahogy rémült vendégek ütköztek nekünk.

Harry megragadta a kezünket, hogy biztosan együtt tudjunk maradni. Egy fénycsóva zúgott el a fejünk felett, hogy védelmező bűbáj volt-e, vagy valami sokkal baljósabb, azt nem tudtam megállapítani.