Camilla Potter, a másik túlélő 5-7. ᵈᵐ

21. fejezet - Piton és egy rossz emlék

- Potter? Hol a bátyád? - ráncolta a szemöldökét Piton, mikor az okklumencia-órán megjelentem nála.

- Nem tudom, tanár úr - motyogtam.

- És gyakoroltál? - vont kérdőre.

- Hát... amennyire tudtam - feleltem, és nem is hazudtam. A napjaim nagyrésze sírással telt. Amikor nem itattam az egereket, akkor megpróbáltam Harry és a magány gondolatát száműzni a fejemből.

- Amíg a testvéremre várunk, gyakorolhatunk egy kört? - kérdeztem. - Szeretnék minél jobb lenni.
Piton elhelyezte néhány emlékét a merengőbe, majd bólintott és felvettük a szokásos kiinduló helyzetet.

- Egy... kettő... három. Legilimens!
Éreztem, hogy nem sikerül a védekezés és hátratántorodom a támadástól.
"- Ne aggódj, már állandóan!
- Ne aggódjak? Valakinek azt is kell! Mivel te, állandóan valamilyen hülyeségbe rángatod magad...
- Szóval, szerinted hülye vagyok?
- Nem, csak hülye helyzetekbe kevered magad! Hadd szóljak ilyenkor és ne velünk üvölts mindig!
- Ezt, hogy érted?
- Mostanában, minden kis apróságért üvöltesz velünk! Pedig tudod, hogy mi hiszünk neked!
- Tudod, elég nehéz nyugodtnak maradni, ha mindenki "elmebajosnak" tart!
- Tudom, hogy nehéz! Nekem is nehéz! Nem is tudod, hogy min megyek keresztül! De, nem mindig rajtunk kell kitölteni a haragodat!
- Ha nem vetted volna észre, nem tudom irányítani az érzéseimet!
- Pedig, megpróbálhatnád! Bár, el se kezdtem volna ezt a beszélgetést!
- Bárcsak le se jöttél volna!
- Jó lett volna, ha nem kellett volna veled töltenem a nyaram!
- Jó lenne, ha nem lennél a húgom!"

- POTTER!
Rémülten nyitottam ki a szemem. A padlón ülve néztem fel Pitonra. A tanár dühös volt és sápadt.
- Állj fel!

Némán feltápászkodtam és reméltem, hogy Piton nem beszél az emlékről.
- Potter... egy ilyen emléket... fontos, hogy senki ne lásson meg. Ha a Sötét Nagyúr belenéz a gondolataidba, és meglátja ezt... ellened fogja fordítani.

- Értettem - motyogtam. Éreztem, hogy könnyek szántják végig az arcom, ezért gyorsan lehajtottam a fejem.
- Üljön le, Potter! Adok egy kis nyugtatót.

- Köszönöm, tanár úr.
Mikor már a bájitalt ittam (nem volt valami finom), Piton újra felhozta a témát.

- Azóta kibékültetek?
Nem akartam felelni, inkább csak megráztam a fejem.
- Akkor annál fontosabb, hogy a Sötét Nagyúr ne lássa meg. Rendben?

Bólintottam és tovább ittam a bájitalt. Éreztem, hogy lassan elmúlik a szorongásom. Kinyílt az ajtó, mire összerezzentem. Hátrafordultam, hogy megnézzem ki jött be és éreztem, hogy egy liter bájital se lenne elég, hogy a szorongásom elmúljon: Harry lépett be a helységbe.

- Elkéstél, Potter! - mordult rá Piton, miután Harry becsukta maga mögött az ajtót.
Piton szembefordult Harryvel.

- Gyakoroltál? - kérdezte.

- Igen.

- Úgyis mindjárt kiderül, nem igaz? Elő a pálcát, Potter!
Harry felvette a szokásos kiinduló helyzetet: szembefordult az asztal túloldalán álló Pitonnal.

- Háromra - szólt szenvtelenül Piton. - Egy... kettő...

A szoba ajtaja döngve kicsapódott, és berontott rajta Draco Malfoy.
- Tanár úr! Ó... bocsánat...

Draco meglepetten nézett Piton és Harry kettősére. Mikor megállapodott rajtam, majd a kezemben lévő bájitalon a tekintete, aprót bólintott, mint aki átlátja a helyzetet.

- Semmi baj, Draco - szólt higgadtan Piton. - Csak egy kis bájitaltan-korrepetálást tartunk Potternek.
Akkor láttam utoljára így vigyorogni Dracot, mikor Umbridge először megjelent Hagrid óráján.