Camilla Potter, a másik túlélő 5-7. ᵈᵐ

23. fejezet - A barlang

Sós ízt éreztem a számban. Hullámok zaját hallottam, a hajamat hűvös fuvallat borzolta fel. Mikor kinyitottam a szemem, holdfényben fürdő tenger és csillagos ég tárult fel előttem. Egy magas, sötét sziklatömbön álltunk, melyet tajtékozva ostromolt a víz. Hátrapillantva tekintetem csupasz, fekete, arctalan sziklafalba ütközött. A vízből kibúvó zátonyok, köztük az is, amelyiken Harryvel és Dumbledore-ral álltunk, a szirtfalból az idők során letört daraboknak tűntek. Kietlen, durva arcát mutatta itt a természet: csak tenger és sziklák, sehol egy fa, egy fűcsomó, sehol egy talpalatnyi homok.

- Mit szóltok? - kérdezte Dumbledore, mintha csak arról érdeklődne, hogy alkalmasnak találjuk-e a helyet piknikezésre.

- Ide hozták el kirándulni az árvaházi gyerekeket? - csodálkozott Harry.

- Nem egészen ide - felelte Dumbledore. - Van egy település ennek a hegyfoknak a tetején. Ha jól tudom, oda vitték el az árvákat, hogy egy kis tengeri levegőt szívjanak, és nézhessék a hullámokat. Nem, úgy vélem, ezen a helyen még soha senki nem járt Tom Denemen és a kis áldozatain kívül. Mugli nem jut el ide, hacsak nem kivételesen ügyes hegymászó, és csónakkal se lehet megközelíteni a zátonyokat, mert a hullámok túl veszélyesek. Úgy sejtem, Denem leereszkedett ide –varázslattal ez jóval könnyebb, mint kötéllel –, és magával hozott két gyereket is, nyilván mert örömét lelte a szenvedésükben. Elvégre számukra már az ide út is felérhetett egy kínzással, nem gondoljátok?

Megint felnéztem a szirtfalra, és megborzongtam. De, határozottan kínzó lehetett.

- De Denem igazi úti célja - és a mienk is - valamivel odébb van. Gyertek!

Dumbledore egy intéssel a sziklatömb széléhez invitált minket. A zátony csipkézett oldalán apró kiszögellések kínáltak támaszt a lábnak, s vezettek le kisebb, a vízből alig kilátszó sziklákra, melyek viszont utat biztosítottak a szirtfal felé. A leereszkedés nem volt veszélytelen, s Dumbledore, aki csak a fél kezét tudta használni, igen lassan haladt. A lenti kis zátonyok vizesek, csúszósak voltak.

- Lumos - szólt Dumbledore, mikor megérkezett a szirtfalhoz legközelebb eső zátonyra. Ezernyi aranyló csillám ragyogott fel a hullámzó, sötét vízen, alig egy méterrel a varázsló talpa alatt, s a fekete sziklafal egy része is kivilágosodott.

- Látjátok? - kérdezte Dumbledore, kicsit magasabbra emelve pálcáját. A szirtfalon egy repedés tátongott, az alja beleveszett a sötét vízbe.

- Nincs ellenetekre, ha vizesek leszünk?

- Nincs.

- Akkor vegyétek le a varázsköpenyt - itt nincs szükség rá -, és merüljünk a habokba!

Dumbledore, mintha hirtelen évtizedeket fiatalodott volna, fürgén lecsusszant a
zátonyról, bele a vízbe, hogy ott, világító pálcáját a foga közt tartva, szép, szabályos mellúszásban meginduljon a szirtfal hasadéka felé. Harry lehúzta rólunk a köpenyt, a zsebébe tömte, és már követtük az ősz varázslót.

Jéghideg volt a víz; súlyos ruháim lomhán körüllebegtek, szinte lefelé húztak. Az orromon keresztül mélyeket szippantottam a só és tengeri moszat illatával terhes levegőből, s úszni kezdtem a fény után, mely immár a szirt belsejéből derengett felé, egyre távolodva.

A hasadék hamarosan sötét alagúttá tágult, olyasfélévé, amit dagálykor a mennyezetéig megtölt a víz. Alig egy méternyi távolság volt a pálca világában szurokfeketén csillogó falak között. Nem sokkal beljebb a járat elkanyarodott balra, s ott már látszott, hogy az alagút hosszan folytatódik a szikla gyomrában. Kitartóan úsztunk Dumbledore után.