Camilla Potter, a másik túlélő 5-7. ᵈᵐ

18. fejezet - Különóra egy főre

De nem lett rendben. Semmi sem jött rendbe. Minden csak rosszabb lett, a lehető legrosszabb. Életem talán legmegalázóbb és legrosszabb napja volt a mai, amit én magam sem tudom, hogy miképp is vészeltem át.
Kezdjük ott, hogy szegény Hermionénak arra kellett feljönnie, hogy az ablakok mind be voltak törve, én pedig az ágyamon összekuporodva sírtam. Sírtam mert féltem és nem tudtam mi történik velem. Féltem saját magamtól. Végül úgy lett, ahogy Lucius megmondta...

- Mit szólnál, ha majd lemennénk vacsorázni? - kérdezte Mio, miután megjavította az ablakokat. Hálásan bólogattam, amiért nem hozta fel a "Camilla fura dolgokat csinál" témát. - Lehet, hogy ha eszel, akkor talán megnyugszol egy kicsit.

- Rendben - sóhajtottam. - Addig megpróbálom rendbe szedni magam - mosolyodtam el fáradtan, majd birtokba vettem a fürdőszobát. Megtámaszkodtam a mosdókagylón és a falon lévő tükörbe néztem. Egy pillanatra még meg is ijedtem a látványtól. A szemeim gyakorlatilag feldagadtak a sírástól, az ajkaim cserepesek voltak, a bőröm pedig sápadtabb volt, mint egy szellem. Mást nem igazán tudtam és nem is volt energiám tenni, így hát csak egy arcmosásra futotta tőlem.

- Na? - nézett fel Hermione, mikor visszajöttem. - Segített valamit?

- Nem - legyintettem lemondóan. - De megmondom őszintén, rosszabbra számítottam, amikor belenéztem a tükörbe.

- Rosszabbra?

- Igen. Minimum démonszarvakra és vámpírfogakra készültem fel lelkileg - gondolkoztam hangosan, amin mind a ketten kuncogtunk egy keveset.
- Egyébként, hogy ment a vizsga? - tereltem el a témát.

- Oh, hogy az? Átmentem!

- Gratulálok - öleltem át. - És Ron?

- Ő éppcsak megbukott - mesélte Mio. - A vizsgáztató észrevette, hogy Ron hátrahagyta a fél szemöldökét.

- Szegény - húztam el a számat. - Ki volt borulva?

- Nem annyira, mint Harry, amikor elmesélte nekünk, hogy mi volt bájitaltanon. A bátyád nagyon aggódik érted, Cami.
Szomorkásan elmosolyodtam az elhangzottakon. Harry aggódik értem. Ez aranyos, igazán jól esik ezt hallani. Én is aggódom érte... mert amíg ő szinte mindig halálos veszélyben van, addig nekem végig kell néznem a szenvedését.

Vacsora alatt versengve szidtuk a hoppanálási vizsgabiztost, ami valamennyire javított Ron kedélyállapotán. Legalább neki jobb kedve lett. Mázlista!
- Figyelj Cami, szerintem beszélned kéne Dumbledore-ral - mondta Harry. - Ő biztosan tudna segíteni neked.

- Mégis hogyan? - kérdeztem reményvesztve. A mai nap, annyira kikészített idegileg és lelkileg, hogy már teljesen feladtam a reményt, hogy még ezen a napon abbamaradnak a véletlenszerű varázslataim.

- Akárhogyan - vont vállat Ron. - A lényeg, hogy tudna segíteni.

- Lehet - hagytam rá. - Holnap megkeres... A jó büdös életbe! - káromkodtam el magam. Már elegem volt az egész napból, és ezen egyáltalán nem segített az, hogy most szétrobbantottam - az amúgy félig üres teás kancsót. Szerencsére, nem sokan vették észre a dolgot. Alig egy-két ember.
Eltoltam magam elől a tányérom és nemes egyszerűséggel lefejeltem az asztalt. Óh, hogy szakadna le az a jó édes...

A Griffendél asztalnál, szinte az összes lány felsikított - velem együtt. A griffendéles asztal lábai ugyanis eltűntek, az asztallap pedig - a rajta lévő rengeteg étellel együtt - a földre zuhant. Ha ez nem verte ki nálam a biztosítékot, akkor semmi. Mindenki felénk fordult. Magamban azon vacilláltam, hogy felálljak-e vagy lapítsak. A pánikolásnak köszönhetően végül a helyemen maradtam - nagyjából fél percig.