Camilla Potter, a másik túlélő 5-7. ᵈᵐ

20. fejezet - Lebuktunk

Számos védekező varázslat elsajátítása után végül eljött a nap, mikor elkezdtünk foglalkozni a várva várt patrónus-bűbájjal... bár Harry nem győzte hangsúlyozni, hogy egy nappali fényben fürdő teremben patrónust megidézni egészen más dolog, mint például egy dementor jelenlétében tenni ugyanezt.

- Ne rontsd már el az örömünket! - korholta őt Cho, csillogó szemmel figyelve a teremben szárnyaló, hattyú alakú patrónusát. - Nézd, milyen szép!

- Nem az a dolga, hogy szép legyen, hanem hogy megvédjen téged - magyarázta fejcsóválva Harry. - Kellene egy mumus vagy valami... én is azon tanultam. Meg kellett idéznem a patrónust, miközben a mumus dementor alakját öltötte...

- Juj, de hát az nagyon félelmetes lenne! - mondta borzongva Lavender, akinek a pálcájából ezüstös felhőcskéken kívül semmi nem volt hajlandó előbújni. - Ez nem igaz! Miért nem sikerül!?

Neville-nek se ment valami jól a bűbáj. Minden izma megfeszült, úgy koncentrált, de ő is csak ezüstfelhőket gyártott.

- Valami örömteli dologra kell gondolnod - emlékeztette Harry.

- Próbálok! - felelte keserűen Neville, és letörölte a verejtéket kerek arcáról.

- Harry, nézd, azt hiszem, sikerült! - kiáltotta Seamus. Neki ez volt a legeslegelső DS-edzése. - Nézd csak... áh, már eltűnt... de ez meg valami szőrös volt, tényleg!

Hermione kedvtelve nézegette fürgén futkosó patrónusát, egy fényes, ezüstös vidrát.
- Akárhogy is, tényleg szép egy ilyen - jegyezte meg.

Igyekeztem valami boldog emlékre gondolni, bár a jelen helyzetben ez igen nehezen ment. Nem jutottam többre némi füstfelhőnél.
Gyerünk, Cami! Gondolkozz! Mikor voltál igazán boldog?
Mikor megtudtam, hogy van egy vérszerinti bátyám... aki utál. Vagy mikor a süveg beosztott a Griffendélbe... ahol jelenleg magányos vagyok.
Nem jut eszembe semmi! Csak én vagyok ilyen béna.
Eszembe jutott Draco... aki mindig felvidított, de én elűztem magamtól... Emlékeszem, milyen boldog voltam, amikor először ajándékoztuk meg egymást Karácsonykor. Mindketten nagyon gyerekek voltunk még, de felettébb aranyosak.

- Expecto patronum! - mondtam magabiztosan.
A patrónusom egy gyönyörű, ezüstösen csillogó hippogriff alakját öltötte fel. Nem gyönyörködhettem benne sokáig, mert ekkor kinyílt, majd becsukódott a Szükség Szobájának ajtaja. Dobby, a házimanó lépett be.

- Szia, Dobby! - köszöntöttem a manót.

- Mi újság? Mi a baj? - kérdezte Harry.
A manó egész testében remegett, és szörnyen rémült képet vágott. A teremben mindenki Dobbyt nézte. Az én patrónusom volt az egyedüli fényforrás a szobában.

- Harry Potter, uram... - sipította a reszkető manó. - Dobby eljött, hogy figyelmeztessen... de a házimanókra ráparancsoltak, hogy hallgassanak...
Azzal fejjel nekirohant a falnak. Harry gyorsan utána szaladt. Az ütközést már nem sikerült megakadályoznia, de Dobby szerencsére rugalmasan visszapattant a kőfalról, hála nyolc puha sapkájának.

- Mi történt, Dobby? - kérdezte Harry. Közben megragadta a manó fél karját, hogy meggátolja őt a fal vagy más öncsonkításra alkalmas eszköz elérésében.
- Harry Potter... a fő... a fő...

Dobby szabadon maradt kezével orrba bokszolta magát. Harry gyorsan elkapta azt is.
- Fő micsoda, Dobby?
A manó kissé kancsalítva felnézett rá, és némán eltátogta a nevet.
- Umbridge? - kérdezte rémülten Harry.
Dobby bólintott, majd megpróbálta beleverni az arcát Harry térdébe. Harry eltartotta őt magától.
- Mi van vele? Dobby, csak nem azt akarod mondani, hogy... hogy tud rólunk... hogy tud a DS-ről?
Dobby ezután fenéken rúgta magát, és hanyatt esett.
- És jön? - kérdezte rekedten Harry.
Dobby felvonyított, majd a padlóhoz csapkodta a sarkát.