Camilla Potter, a másik túlélő 5-7. ᵈᵐ

19. fejezet - Új tanár

- Állj fel, Potter!
Egyik este, ismét a bájitaltan tanár dolgozószobájának padlóján térdeltem, az elmém kiürítésén fáradozva. Piton varázslata megint rákényszerített, hogy felelevenítsek egy sor régi, elfeledett élményt.

- Emlékszel még rá, hogy miért vagyunk itt, Potter? - kérdezte fenyegető-halkan Piton. - Tisztában vagy vele, miért áldozom az estéimet erre a kimerítő elfoglaltságra?

- Igen - feleltem.

- Tehát miért is vagyunk itt?

- Hogy megtanuljuk az okklumenciát.

- Így van, Potter. Tudom, hogy nem erősségetek a tanulás... - Harry Pitonra nézett, de csak egy gyűlölködő pillantás erejéig. - ...de mertem remélni, hogy két hónap alatt azért rátok ragadt valami.

Harry dühösen meredt a tanárra, én meg lehajtott fejjel elmotyogtam egy "elnézést"-t.

- Hány hasonló álmod volt még a Sötét Nagyúrról?

- Nem volt több - felelte Harry.

- Ugyanakkor azt sem tartom kizártnak... - Piton fekete szeme kissé összeszűkült - ...hogy egyenesen élvezed ezeket a látomásokat. Különleges és fontos embernek érzed magad tőlük. Így van?

- Nem, nincs így - sziszegte Harry.

- Nagyon helyes! - susogta Piton. - Ugyanis nem vagy se különleges, se fontos. És nem a te dolgod kihallgatni, miről beszél a Sötét Nagyúr a halálfalóival.

- Hanem a magáé, igaz? - csattant fel Harry.
Biztosra vettem, hogy Harry ezúttal túllőtt a célon. Piton azonban nem dühödött fel, sőt, elégedettség ült ki az arcára.

- Úgy bizony, Potter - felelte megcsillanó szemmel. - Az az én dolgom. Most pedig, ha készen állsz, próbáljuk meg újra.

Felemelte a pálcáját.
- Egy... kettő... három. Legilimens!

Harry felemelte a pálcáját.
- Protego!

Piton megtántorodott, a pálca kirepült a kezéből.
- Elég!
Harry hátratántorodott, és nekiütközött a polcnak. Piton keze kissé remegett, és falfehér volt az arca.

- Lám csak, Potter... végre mutattál valamit...
Piton elfordult, és kissé zihálva megigazította a merengőt, mintha ellenőrizni akarná, hogy még mindig benne vannak a foglalkozás előtt áttöltött gondolatai.
- Nem mondtam, hogy használj pajzsbűbájt. De kétségtelenül hatásosan alkalmaztad.
Harry hallgatott.
- Akkor hát próbáljuk meg újra! - mondta Piton. - Háromra - szólt, és ismét felemelte pálcáját - Egy... kettő... Legilimens!
Harry megint a hátán feküdt.

Piton dühtől eltorzult arccal magasodott fölé.
- Potter!

- Magyarázatot várok! - mennydörögte Piton.

- Nem... nem tudom, mi történt - felelte Harry, és felállt. - Ezt még sose álmodtam... Illetve az ajtóról álmodtam már máskor is, de még sohase nyílt ki...

- Nem veszitek komolyan a munkánkat!
Piton furcsamód sokkal ingerültebbnek tűnt, mint két perccel korábban, mikor Harry belenézett az emlékeibe.

- Lusta és hanyag vagy! Nem csoda, hogy a Sötét Nagyúr...

- Kérdezhetek valamit, tanár úr? - szólt közbe Harry. - Miért hívja Voldemortot Sötét Nagyúrnak? Csak a halálfalók szokták így nevezni!

Piton nyitotta a száját, mint az acsargó kutya - és akkor egy nő sikolya hallatszott valahonnan kintről. Piton felkapta a fejét, és a mennyezetre nézett.