Camilla Potter, a másik túlélő 5-7. ᵈᵐ

25. fejezet - Szeretlek

Mikor kiértünk a csillagos ég alá, felhúztuk Dumbledore-t a legközelebbi zátonyra, majd talpra segítettük. A ruhám csuromvizes volt, vacogtam, és Dumbledore testének súlya továbbra is a vállamra nehezedett, mégis - vagy épp emiatt - úgy tudtam koncentrálni az úti célra, mint még soha. Roxmorts, gondoltam, majd behunytam a szemem, és Dumbledore karját szorosan markolva belevetettem magát a rettenetes, préselő érzésbe.

Még körül se néztem, már tudtam, hogy sikerült: eltűnt a sós szag, elmúlt a tengeri szél. Ázottan dideregve bár, de mind a háman ott álltunk a sötét roxmortsi főutca közepén. A sötétséget csak néhány utcai lámpa fényköre és itt-ott egy-egy világos ablak törte meg.

- Sikerült, professzor úr! - suttogtam. Nehezemre esett a beszéd, mert egyszerre tudatosult bennem, hogy rettenetesen szúrt a mellkasom. - Sikerült! Megszereztük a horcruxot!

Dumbledore megtántorodott. Az első gondolatom az volt, hogy talán az ügyetlenül elvégzett hoppanálás miatt szédeleg - de aztán a távoli utcalámpa halvány fényében megláttam Dumbledore arcát: az sápadtabb és meggyötörtebb volt, mint addig bármikor.

- Jól van, uram?

- Voltam már jobban. - Dumbledore hangja gyenge volt, de a szája széle halvány mosolyra rándult. - Az a bájital... nem szíverősítő volt...

Azzal, mindkettőnk nagy riadalmára, a földre roskadt.

- Uram... semmi baj, uram, ne féljen, nem lesz semmi baj...

Kétségbeesetten körülnéztem, hogy kitől kérhetnénk segítséget, de az utca néptelen volt. Egyetlen gondolat töltötte be az agyam: minél gyorsabban el kell juttatnunk Dumbledore-t a roxforti gyengélkedőbe.

- Fel kell valahogy mennünk az iskolába, uram... Madam Pomfrey...

- Nem - suttogta Dumbledore. - Piton professzorra van szükségem... de nem hiszem...hogy most tudok gyalogolni...

- Persze... Figyeljen, uram - bekopogok valamelyik házba, keresek egy helyet, ahol megvárhat, aztán elszaladok, és hívom Madam...

- Perselust hozd! - erősködött Dumbledore. - Perselus kell...

- Rendben, akkor Pitont... de magára kell hagynom önt egy percre, hogy keressek...

Azonban mielőtt Harry akár egy lépést tehetett volna, lábak szapora kopogása hangzott fel a hátunk mögött. Valaki meglátott minket, rájött, hogy segítségre van szükségünk, és megfordulva Madam Rosmertát pillantottam meg, aki magas sarkú, bolyhos papucsban és sárkánymintás hálóköntösben sietett felénk a sötét utcán.

- Láttalak titeket hoppanálni, amikor összehúztam a függönyt a hálószobámban! Hála az égnek, el se tudtam képzelni, mi... de hát mi baja Albusnak?

A kocsmárosnő zihálva megtorpant, és elkerekedett szemmel meredt Dumbledore-ra.

- Megmérgezték - magyaráztam. - Madam Rosmerta, maradhatna a professzor úr a Három Seprűben, amíg felszaladok az iskolába segítséget hívni?

- Nem mehetsz fel oda egyedül! Hát nem tudod - hát nem láttad...?

- Kérem, segítsen felemelni! - sürgettem, meg se hallva a nő szavait. - Ketten betudjuk vinni...

- Mi történt? - kérdezte Dumbledore. - Mi baj van, Rosmerta?

- A... a Sötét Jegy, Albus.

A nő a Roxfort irányába mutatott. Jeges rémület markolt a szívembe, miközben a távoli kastély felé fordultam. Valóban ott volt... ott lebegett alacsonyan az égen a kígyónyelvű zöld koponya, a jel, amit a halálfalók hagytak azokon a helyeken, ahol jártak... ahol gyilkoltak...