Ezer Év Után

21. Fejezet

Napok és hetek teltek el amióta Satoru teljesen köddé vált. Az első pár nap folyamatosan azzal telt, hogy megtaláljam, de egy pillanatra se tudtam meglelni a hollétét.

-A családjánál sincs.- tette a kezét a vállamra Shoko -Masamichi is próbál mindent megtenni, hogy megtalálja.- mondta kedvesen mire csak bólintottam -Pihenned kellene Adelaide.-kezdett el aggódni, de én csak üveges tekintettel bámultam magam elé -Vagy legalább csak gyere be a házba. Itt kint megfogsz fázni.

-Nem fogok.- húztam gúnyos mosolyra a szám -Majd nem soká bemegyek.- éreztem, hogy még mondani akarna valamit, de jobbnak látta ha inkább magamra hagy. Amint már nem éreztem a lány jelenlétét a közelemben utat engedtem a könnyeimnek és felhúztam magam elé a lábaimat, hogy szorosan magamhoz tudjam ölelni őket.

-Boldog születésnapot Satoru.- suttogtam miközben a térdeim közé fúrtam az arcom és hagytam, hogy minden érzelmem kijöjjön belőlem.

Pár hónappal később

Satoru szemszöge:

Dühösen szeltem az utcákat, átkokat keresve amikor egy ismerős alak jelent meg előttem a semmiből.

-Nem érdekel semmi.- kerültem ki Masamichi-t aki a karomnál fogva visszarántott

-Meddig fogod ezt még csinálni? A diákoknak szükségük van rád. És Adelaide-nak is.

-Szerinted érdekel?- rántottam ki a kezem a szorításából

-Satoru..

-Semmi Satoru.- emeltem fel a hangom -Adela átvert. Méghozzá Te is tudtál róla.. nem leszek az a barom akit mindenki kihasznál.

-Nem vagy barom. Egyszerűen csak megakartunk védeni ettől a tehertől.

-Mostmár nem kell.- húztam gúnyos mosolyra a szám -Megfogom tenni amit kell gondolkozás nélkül. Az se fog érdekelni, ha Adelaide belepusztul.

-Nem vagy önmagad..- mondta elszörnyülködve -Te sose bántanád ezt a lányt, se azokat akiket szeretsz.

-Változnak az idők.- rántottam vállat -Hamarosan a Kyoto-i suliban fogok tanítani, már beszéltem az igazgatóval is. Szóval arra kérlek, hogy mindegyikőtök hagyjon békén.

-Ne tégy elhamarkodott dolgot.

-Majd én azt eldöntöm.- vágtam a fejéhez flegmán és elindultam az utamra

-Jól gondolj meg mit dobsz el.- szólt utánam, de nem foglalkoztam vele. Egyszerűen csak távol akartam lenni mindentől és mindenkitől.

Adelaide szemszöge:

Amióta Satoru elment azóta az Ő diákjait is én tanítom. Ami azért eléggé fárasztó, de legalább eltereli a gondolataimat. A mai nap se volt máshogy. Összevonva gyakoroltam a két évfolyammal amikor Masamichi jelent meg az órán.

-Az elsőévesek jöjjenek az emeleti terembe.- mondta kimérten mire Satoru három diákja azonnal tette amit az igazgató kért

-Most mérik fel őket?- kérdeztem miután mellém sétált

-Igen. A bizottság már fent várja Őket. Viszont Adela..- hajolt a fülemhez, hogy csak én halljam -Megtaláltam Satoru-t.

-És hol van?- kérdeztem azonnal mire elszomorodva lehajtotta a fejét

-Nem fog visszajönni. Hamarosan csatlakozik a Kyoto-isokhoz.

-De jól van?

-Testileg igen, de lelkileg nagyon nem.

-Talán ha beszélnék vele..

-Az nem lenne jó ötlet.- kapta rám idegesen a szemeit -Kivan fordulva önmagából. Inkább várd meg, hogy Ő keressen.

-És ha nem fog?

-Idő kell neki és ezt fogadd el.- simított végig a karomon utána pedig a diákok után ment. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy nem törődve Masa szavaival, a fiú megkeresésére indulok, de utána elvetettem az ötletet, hiszen Satoru-nak kell eldöntenie mit akar.

Két évvel később

Idegesen toporzékoltam a teremben mire mind a hat diák egyszerre jelent meg.

-Végre.- sóhajtottam fel és belekezdtem a mondandómba -Ma fogtok összecsapni a másik sulival, de arra kérlek mindegyikőtöket, hogy vigyázzatok magatokra és ha kell védjétek meg egymást.

-Sima ügy.- mondta Itadori mire mindegyik hevesen bólogatni kezdett

-Megoldjuk.- lépett mellém Megumi komoly arccal -Ne aggódj.

-Nem aggódok.- forgattam meg a szemeim -De akkor is legyetek óvatosak.

-Megígérjük, hogy azok leszünk. -tette a kezét a szívére Maki mire a másik öt mosolyogva elindult felém

-Volt kitől tanulnunk.- mondta Nobara mire egyszerre öleltek meg

-Induljunk mert a végén leköröznek.- szakította meg Panda a meghitt pillanatot mire mosolyogva elengedtük egymást

-Lazac!- szólalt meg Toge is, mire fülig érő mosollyal az arcomon nyitottam ki az ajtót nekik. Amint az utolsó is elhagyta a szobát én is kiléptem a folyosóra és zsebre vágva a kulcsot elindultam a nagy teremhez amikor egyre bizsergetőbb érzés kezdett el rajtam eluralkodni. Szinte lihegve léptem be a hatalmas helyiségbe ahol a többiek már ott voltak. Sietősen ültem le Masa és Shoko közé mire éreztem, hogy a mellkasom hevesen dübörögni kezd.

-Jól vagy?- kérdezte Masa mire megráztam a fejem az érzés pedig csak erősödött. Mikor már éreztem, hogy kettéfog szakadni a testem hirtelen abba maradt a feszítő nyomás az ajtó pedig kitárult. A következő pillanatban Gakuganji lépett be a terembe nyomában egy aprócska feketehajú lánnyal.

-Örülök, hogy itt lehetünk.- mondta a Kyoto-i igazgató mosollyal az arcán

-Nekünk a megtiszteltetés, hogy eljöttetek.- szólalt meg Masamichi mire az ajtó újra kinyílt és a rég nem látott szemfedős jelent meg akitől hirtelen minden megfagyott számomra hiszen több év után újra egy karnyújtásnyira volt tőlem.

-Bocsánat a késésért. - nevetett fel miközben a lány mellé lépett és a derekára tette a kezét

-Talán kezdhetnénk is.- csapta össze a tenyereit Gakuganji mire mindannyian felálltunk a helyünkről és elindultunk a terasz felé amikor egy kósza mondat ütötte meg a fülem

-Megvárhattál volna szerelmem.- mondta Satoru a piruló lánynak amikor egy szorító kezet éreztem meg a sajátomon. Odapillantva Shoko sajnálkozó tekintetével találtam szembe magam, de jelen pillanatban ez se érdekelt. Kirántva a kezem sétáltam Masa mellé és próbáltam arra koncentrálni, hogy mit beszél a két igazgató, bár semmi értelme nem volt hiszen csak egy mondat játszódott le a fejemben újra meg újra ami az előbb elhagyta Satoru száját.