Összekötve | ✔️ |

32. fejezet

(2020. december 22. kedd)

Hétfőn hivatalosan is kezdetét vette a téli szünet, aminek én mindenkivel ellentétben egy cseppet sem örültem. Vagyis elnézést. Volt még egy személy, aki nem igazán örült a tegnapi napnak, és nem igazán volt meg neki ez a „Hétfő van és nincs suli ááá!" érzés. Ez pedig Adam. Merthogy tegnap a szülei közölték vele, hogy holnap, azaz ma, költöznek és azért csak ennyire későn közölték, merthogy a házat nem adják el, és még vissza fognak jönni, de az anyukájának 26-án kezdenie kell az új munkahelyén ahova a cég küldte ki. A bökkenő az, hogy ez az új munkahely Missouri államban van, St. Louis-ban. Egy teljesen másik államban, Santa Monica-tól 1841 mérföldre, ami autóval 27 óra, repülővel pedig, ha közvetlen a járat 3 óra 35 percnyire. Igen mindennek utána néztünk tegnap annyira kétségbe voltunk esve, hogy mi lesz velünk. Nos, megállapodásra nem jutottunk, csak annyira, hogy mire feleszméltünk már éjfél is elmúlt javában, így estére Adam-éknél maradtam. Most pedig épp a konyhájukban állok, teljesen felöltözve és világfájdalommal a fejemen iszom a kávém.

-Jó reggelt-lépett be a konyhába Adam, majd már adott volna egy csókot, de én elfordítottam a fejem, így a puszi arcomra sikerült.-Oké-túrt a hajába kínosan.-Miért érzem azt, hogy haragszol?

-Mert így van! Haragszom a világra, mert végre boldog voltam, erre fel neki át kell költöztetni az örömforrásom egy másik városba, ami innen 1841 mérföldnyire van. Miért nem volt neki elég mondjuk Las Vegas, ami csak 287 mérföldnyire van innen, ha már mindképpen távolságot akart közénk verni? Az akkor is csak 4 és fél óra kocsival, nem 27-gördültek le a könnycseppek az arcomon.

-Annyira szeretném azt mondani, hogy minden rendben lesz, de...

-De én is tudom, hogy nem így van-fejeztem be.

-Ó, atyám, hogy én ezt mennyire nem akarom-dörzsölte meg az arcát.

-Most szakítani készülsz igaz?-vettem el kezeit a szeme elől.

-Hilary, annyira sajnálom, tudnod kell, hogy nem akartam, és ha nincs ez a költözés, eszembe sem jutott volna, de-csuklott el a hangja.

-De a távkapcsolat nem működne. Igen, erre már én is jutottam egyszer. Vagyis sokszor. Nagyából egész este-suttogtam.

-Szeretlek, ugye tudod?

-Én is szeretlek Adam-léptem hozzá közelebb.-De azt hiszem, jobb, ha ezt most zárjuk le személyesen, békében, mint videóchat-ben, esetleg haraggal tele. Mert ennek mindenhogy fájdalmas vége lenne.

-Igazad van. És ezt gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy nem tudok jönni semmi optimistább opcióval.

-Én is, Adam-töröltem le a könnyeit.

-Akkor...vége?-sóhajtotta.

-Kérlek, csak csókolj meg. Még utoljára-kapaszkodtam a kezébe.

-Szeretlek-fogta meg két oldalról az arcom, majd ráérősen megcsókolt.

Ajkaink táncot jártak, mint bármelyik másik csókunknál is. Csak eddig nem érzetük a sós könnyeinket keveredni, és ez a maró érzés, ami szinte már felemészt is elmaradt. De most itt voltak, ha akartuk, ha nem.

-Szeretlek-mondtam miután elhúzódtunk egymástól, majd minden szó nélkül, felkaptam a táskám a konyhapultról és kirohantam az ajtón. Vissza akartam nézni, azonban nem volt hozzá lelki erőm, hogy lássam az összetört Adam-et.

-Gyere ide-húzott szoros ölelésébe Emma, aki már ott várt néhány saroknyira a Bishop háztól.

-Meg lásd, minden rendben lesz. Itt vagyunk neked-csatlakozott az ölelkezésbe Jessica is.