Összekötve | ✔️ |

2. fejezet

(2020. augusztus 10. hétfő)

Ma van a nagy nap. Sarah-tól és Will-től, még tegnap elbúcsúztam. Őket volt a legnehezebb itt hagyni. A két legjobb barátomat. Reggel mikor visszaértem a futásomból, anyu már nagyba készülődött.

-Jó reggelt! Milyen volt?-lépett oda hozzám, félig kész sminkel.

-Szokásos-vetettem oda, és a szobámba menekültem. Letusoltam, majd felöltöztem. Sima fekete magasderekú fekete sortot vettem fel, hozzá egy sima fekete haspólót. A ruhatáram nem valami színes, de ez nem zavar.

Odaléptem a már bepakolt bőröndjeimhez, majd a küszöbön állva visszanéztem a szobámra. Itt éltem 16 évig. 16 évig mindig ide kuckóztam be, ha magányra vágytam. De ez most megváltozik. Nagyot sóhajtva zártam be magam után az ajtóm. Valahogy leszenvedtem magama a lépcsőn, és odanyújtottam anyunak az egyik bőröndömet. A bejárati ajtóból is körbe futtattam a tekintetem a volt otthonomon, majd megfordultam. Azt hittem anyu már a taxiba ül, de ott állt a kapuba és engem nézett.

-Nem adom el-csak ennyit mondott, majd beült a kocsiba. Én is beszálltam, és a sofőr már el is indult.

-Úgy érted, hogy bármikor visszajövök New York-ba ez a ház mindig itt lesz, és továbbra is az otthonom marad, mert nem lesz másik tulajdonosa hanem...-hadartam, de anyu félbeszakított.

-Igen pont úgy. Mindentől elszakítalak. Ennyivel tartozom-nézett rám.

-Köszönöm-suttogtam és odahajolva hozzá, nyomtam egy puszit az arcára. Tettemen meglepődött, de egy óvatos mosolyt küldött felém. Nem vagyok egy ölelkező/puszilkodó típus, sőt kifejezetten tartózkodom az e féle köszönetnyilvánításoktól vagy épp köszönésektől. Szóval, ja. Én vagyok a kemény mag. Az út a reptérig, hamar elrepült, majd ott nagyából két óra várakozás után, a repülő felszállt velem és anyuval együtt. Elővettem a fülesem, betettem a fülembe, ezzel jelezvén anyunak, hogy nem szeretnék beszélgetni. Se. Az út nem épp rövid. Nos, én végig csendben ültem, és a tájat néztem. Már amikor nem épp csak egy fehérség látszódott, mert alattunk épp felhő volt. Leszállásunk után, átvettük a csomagjainkat, anyu fogott egy taxit és újabb két és fél óra utazás várt ránk. Éljen. Most kivételesen nem tettem be a fülesem. Csillogó szemmel néztem az elsuhanó tájat. Utálom bevallani, de tetszik Santa Monica!

-Tetszik?-kérdezte anyu halkan.

-Nem rossz-bólintottam.

-Nézd Hilary. Tudom, hogy most épp a „dühös kamasz" játékot játszod, és hagyom is, hogy játszd, mert egy picit jogos, de nagyon szépen kérlek, hogy légy majd rendes Danel.

-Az leszek-bólintottam szárazon, majd visszafordultam az ablak felé. Szinte vánszorogva telt el a kocsiút. Már épp kezdtem megszokni, hogy folyamatos (majdnem folyamatos) mozgásba vagyunk, amikor hirtelen megállt az autó. Egy gyönyörű és egyben hatalmas ház előtt álltunk. Falai fehérek voltak, a sarkától pedig magas sötét barna fakerítés húzódott. A kerítés egész sokat takart, így nem láttam sokat az oldalaiból, csak annyit, hogy jobb felől van egy erkély, ami a tengerpartra néz. Gondolataimat az ajtó nyílása zavarta meg. Remek. Daniel Cooper. Anyám barátja.

-Sziasztok!-kurjantotta.

Sima fehér póló volt rajta, egy fekete melegítővel. Furcsa látvány volt pólóban és macinaciban, fekete elegáns farmer és fehér ing helyett. Persze a méregdrága karórája most is ott volt a kezén.

-Szia, Hilary!-lépett oda hozzám, anyut otthagyva. És megölelt. Lefagyva álltam ott, várva arra, hogy elengedjen. Mikor megtette, mérgesen néztem rá. Tudja. Tudja, hogy utálom, ha ölelgetnek. Pláne ha férfiak. Még Sarah-tól csak-csak elviselem, de férfiaktól nem. Hosszú történet, hogy miért. Most legyen elég annyi, hogy utálom.