Azahriah egypercesek

Prior

Nem is emlékszem, mikor volt rajtam utoljára az öltönyöm. A szekrémyen legalljából kellett előkaparnom. Miközben magamra rángattam a fekete ruhadarabokat a gondolataim minduntalan száguldottak. Nem hiszem el, hogy ez történt. Magamat hibáztattam. Kurvára ott kellett volna lennem mellette. Most már késő. Elvesztettem. A világ sokkal rosszabb hely lesz nélküle.

-Kész vagy, bogaram?- anyám óvatosan nyitta ki az ajtót, mintha tartana tőlem. Nem tagadom, az elmúlt napokban tomboltam. De senki sem hibáztatott.

-Anya... nekem ez nem megy.-ültem le az ágyam szélére megtörten.

-Tudom, hogy nehéz, de erősnek kell lenned., Attila.-ült le mellém,  hangja határozottam csengett.- Te egy harcos vagy. Túl leszel ezen. Itt vagyok veled.-suttogta, majd átkarolta a vállamat. Nem tehek róla, de szavai hallatán kicsordultak a könnyeim. Némán sírtam az anyukám karjai között, mint egy gyerek. De az is voltam. Csak egy gyerek, aki elveszítette az egyik legfontosabb személyt az életéből.

-Fogalmam sincs, miért hagytam magára.- vallottam be suttogva. A bűntudat olyan szinten marta a torkomat, hogy allig kaptam levegőt.

-Nem hibáztathatod magad. Meg voltál ijedve.

-Látom az arcát az álmaimban, anya. Tegnap éjjel bocsánatot kértem tőle. Újra és újra. De nem mondott egy szót sem. Itt hagyott ezen a világon, egyedül, ahol az idő csak telik. Nélküle.

-Kincsem!-fogta meg a vállamat erősen, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.- Nem tehettél volna semmit. Rajta már senki sem tudott segíteni.- az eszemmel tudtam, hogy igaza van. Felfogtam, hogy függő volt. De a lelkemen seb tátongott. Talán, ha ott lettem volna mellette... talán máshogy alakult volna. De ellökött magától. Nem tehettem érte semmit.

-Na induljunk, mert el fogunk késni.- kapta el a kezemet, és óvatosan felhúzott az ágyról. Hálás voltam neki, hogy támogatott.
Sosem szerette, hogy Miklóssal barátkozom. Túl idős volt és túl vad. De mindennek a végén, mégiscsak itt van mellettem és segít ázvészelni életem talán egyik legnehezebb időszakát. Ilyen volt az én anyukám. Egy angyal.
-Kész vagy?

-Nem. De muszáj.-mondtam, miközben remegő kézzel bezártam a lakásom ajtaját.

-Csak legyen vége. Essünk túl rajta.

A sírok között lépkedve még erősebb volt a fájdalom. Sosem voltam még temetésen. És az, hogy pont a legjobb barátomé az első kurvára nem segített a helyzetemen. A megmagyarázhatatlan érzés ami átjárta a testemet, szinte ledermesztett.

Fájdalom.

Veszteség.

Halál.

Nem voltak sokan. Hiába vette őt körül az elmúlt években millió barát, haver... most szinte az egész hely kihalt volt.

Ennyi marad belőlünk. Pár "rip" facebook poszt és egy maréknyi ember. Akiket tényleg érdekelsz. Vagy nem volt jobb dolguk és eljöttek.

Szánalmas.

A szertartás pár percen belül el fog kezdődni. Végignéztem a jelenlévőkön. Miklós családja. Az apukája hangosan zokogott, a kishúga a kezébe csimpaszkodott. Melette állt az édesannyja: némán szemlélte az eseményeket. Nem sírt. De a szemében lévő tengernyi fájdalom mindent elmondott. Az öccse és a nagymamája pár lépésre álltak tőlük. Az öreglány mindig is elítélte Miklóst és azt ahogyan élt. Most mégis itt volt, és mikor senki sem figyelt gyorsan megtörölte a könnyes szemét.

Unokatestvérek, távolabbi rokonok, munkatársak, sulis barátok... mindenki némán várta, hogy a fiú akit ismertek és szerettek örök nyugovóra térjen.