Azahriah egypercesek

Vérbossú legendák 4.

-Ez az.- mondtam, miközben az autó lefékelt egy valaha nagy és fényűző, most porig égetett ház előtt.

"Biztos, hogy ezt akarod?"

-Nincs más választásom.- mondtam ki hangosan és határozottan, miközben belenéztem Ati nagy, barna szemeibe. Erősnek kellett maradnom, hiszem rajtam múlt a küldetés sikere.

A tervünk egyszerű volt, mégis annyi minden sülhet el balul... Luc szemében színtiszta aggodalmat láttam.

Féltett minket, féltette az akciót, amit több éven át gondosam tervezett.

Nem volt bonyolult. Elhoz a házhoz, én bemegyek és megkeresem apám könyvét, amit tűzálló és rejtő varázslatok védtek.

Csak én találhatom meg.

Sosem gondoltam volna, hogy apám a halála után is ennyit tud segíteni a népnek. Mielőtt odaveszett  az egyik legnagyobb tündér polgárháborúban, felkereste Lucot. Tudta, hogy valami történni fog.

Nem véletlenül volt főnemes. Én pedig nem véletlenül vagyok a lánya.

Elrejtett a házban egy varázskönyvet, ami segíthet a népünkön.

Van benne egy bűbáj. Egy nagyon bonyolult és veszélyes bűbáj. Ez lehet az egyetlen esélyünk, hogy újra felvirágozzon a nemzetünk.

Tanítóink voltak, hiszem Luc évek óta mestereket képez. Viszont ezzel a könyvvel újraéleszthetjük a kolibriket és a tündéreket is.

Egy varázslat, amit elvégzek és a Földön újra megjelenik a mágia.
Persze évek kellenek majd hozzá, hogy a birodalmunk visszakapja az egykori fényét, de valahol el kell kezdeni.

A bökkenő az, hogy amint a csapatunk kilépett az intézett védett es rejtett falai közül a varázserőm azonnal bemérhető lett.

Tudják, hogy itt vagyunk. És csak erre várnak. Talán már évek óta.

-Menj!- noszogatott Luc, mint aki minél hamarabb szeretne túlesni ezen a cécón. Sose szerette, ha küldetésen voltam. Túl csábító célpontnak számítottam, mintha egy célkereszt lenne a hátamra tűzve.

Megacéloztam a tekintetem, majd elindultam a romok felé.

"Itt vagyok."- kapta el Ati a kezem, én pedig hálásan megszorítottam. Így lépkedtünk végig a kihalt kerten át, egészen a bejáratig.

Nagy levegőt véve átléptem a leomlott kőfalat, mikor éreztem, hogy Ati elengedi a kezemet.

Ijedten fordultam hátra, ő pedig értetlenül állt előttem, kettőnk között az alacsony kőfal feszült.

-Nem tudom bemenni.- tátogta feszülten.

-Mi?- egy pillanatra kiestem a magabiztos szerepből. Szükségem volt rá, jobban mint bármikor.

-Nem megy.- próbálta idegesen, de a lába megállt a levegőben, mintha valami láthatatlan akadálynak ütközött volna.

-Picsába.- suttogtam.

Védővarázslat.

-Sajnálom.- mondta halkan. Némán bólintottam majd elindultam befelé.

Egyedül.

A ház hatalmas volt, és nem tudtam hol kezdjem. Az emeletből nem maradt semmi, de így is bőven volt hely a földszinten amit át kellett néznem.

Már vagy fél órája kerestem, egyre idegesebben, mikor meghallottam Luc hangját.

-Jó lenne végezni, mielőtt még kinyírnak minket.

-Igyekszem.- szorítottam össze a fogam, majd arrébb rúgtam egy elszenesedett függönydarabot.