Azahriah egypercesek

Vérbosszú legendák 3.

A város ahova Luc hozott minket úgy nézett ki, mint ahol kiirtottak mindent ami valaha is ott mozgott.

-Ez hihetetlen.- suttogom kibámulva a páncélozott kocsi ablakán.

Valaha ez volt az otthonom.

Itt talált meg Desh 20 évvel ezelőtt.

Nem sokra emlékszek azokból az időkből. Meg úgy az életemből. Hiszen kisgyerek voltam. Egy kisgyerek, akitől elvettek mindent.

Meleg, augusztusi nap volt. A családom szinte a leghatalmasabb volt a környéken, így evidens volt, hogy egy nagy kúriában laktunk a város szélén.

Anyám kolibri volt. Szinte az utolsók között élte túl a 3. Háborút ami a népüket sújtotta.

A kolibrik már abban az időben is ritkaságnak számítottak. Nem is nagyon hittem bennük, mert senki nem magyarázta el. Annyit tudtam, hogy anya nem tud varázsolni úgy mint én. Se a két fivérem. Ezért sosem illeszkedtem be túlzottan a családba.

A kolibriket mindig is valami titokzatosság övezte körül. Egyfajta mítosznak számított az erejük. Hiszen akkoriban már olyan kevés tündér volt, hogy nem kellett neutralizálni az erejüket.

Kezdtünk kihalni. Ezakiel nagy tündérbirodalma már csak történelem volt. Olyasmi amit az iskolákban tanítanak.

Apámat sosem ismertem. Meghalt mielőtt 1 éves lettem. Ő volt az utolsó  nemes az ősi vérvonalból.

Mindig vágytam rá, hogy ismerhessem. Úgy éreztem betöltené az űrt, amit anyámnak nem sikerült.

Bár ebben a városban lakott a legtöbb vértündér a világon, rajtam kívül csak dolgozók és katonák maradtak. Nem túl sokan.

Nem volt vezetőnk. Csak később tudatosult bennem, hogy rám, egy 3 éves kislányra várt volna a feladat, hogy irányítsa a megmaradt tündéreket, hiszen csak az én ereimben csörgedezett nemesi vér.

Anyám sosem szeretett igazán. Talán mert apámra emlékeztettem, talán mert 1 éves koromban képes voltam felgyújtani egy egész falut, csak mert rossz kedvem volt... de ez volt a helyzet.

Szinte csak aludni jártam haza. Minden percemet egy közeli erdőben töltöttem, távol a kiváncsiskodó szemek előtt.

Mindenki félt tőlem. Hatalmasabb voltam valamennyiüknél, és ez megrémítette őket. Én pedig nem értettem. Inkább elmenekültem.

Anyám nem bánta. Talán azt remélte egy nap nem térek haza. Remélte, hogy elkap valami vadállat, és nem lesz velem több baja. Mondjuk ha rám támad egy medve, az neki egyértelműen halálosabb mint nekem, de anyám sosem értette mennyire nagy hatalommal születtem.

A vértündéri büszkeség nemesi jóatyámmal kihalt. A vérvonal pedig velem fog, ha nem teszek ellene valamit.

Erre a gondolatra Ati rám emelte nagy barna szemeit, mire kizökkenten a visszaemlékezésből.

-Folytasd csak nyugodtan.- suttogta én pedig elpirulva bólintottam. Bele sem gondoltam, hogy ez ránk nézve mit jelent. Mert egy gyereket vállalni hatalmas dolog de  még előtte van egy élvezetesebb rész...

Mikor a szexre gondoltam láttam, hogy most Ati pirul el, és próbál nem rám nézni. Felkuncogtam, de inkább folytattam a gondolatmenetet, tudva, hogy Ati figyel minden egyes kis emlékre, ami lejátszódik a fejemben.

Aznap is az erdőben voltam, mikor a mészárlás történt. Épp egy piros virágot bámultam, és próbáltam feléleszteni, de nem nagyon tudtam még uralni az erőmet.