Azahriah egypercesek

Rec

Fények. Kattanás. Színpad. Füst. Hangzavar. Sikítás.

A tömeg egyszerre kántálta a nevemet. Várták, hogy kilépjek a rivaldafénybe. Várták, hogy megpengessem a gitárom. Hogy a hangommal olyan helyre vigyem el őket, ahol nincs fájdalom. Kikapcsol az elme. Nincsenek gondok, szomorúság, munka, iskola. Nem fontos az élet. Arra az egy órára mindenki megfeledkezik minden bajáról, és csak hagyják, hogy átjárja őket a dallam.

A hangom. Pisti dobjai, Fészek gitározása. Desh szólói. Több ezer ember várt kint ránk.

Én pedig alig kaptam levegőt. Mert szét voltam esve. Nem bírtam a saját fejemben lenni. Most életemben először úgy éreztem, hogy bárcsak valaki más lehetnék. Nem Baukó Attila. Nem egy sztár. Csak egy átlagos srác aki ugyanúgy birkózik meg a veszteséggel és a fájdalommal mint mindenki más. Csendben a sötétben. Nem ezrek előtt a színpadon.

-Megvagy Baukó?- fogta meg a vállamat a legjobb barátom, miközben én a gitárommal szöszmötöltem. Nem akartam itt lenni.

-Vége van. Felébredtem és rájöttem, hogy az egész nem volt más, csak egy hazugság.- suttogtam. A messenger még meg volt nyitva a telefonomon. A végzetes sorok ott villogtak a képernyőmön, én pedig képtelen voltam bezárni. Képtelen voltam lezárni.

-Sajnálom haver. Valaki látni akar.- mondta Desh komolyan.

-Ne. Figyelj, most senkihez nincs hangulatom.

-Késő. Az öltözőben vár. De szerintem örülni fogsz neki.- mosolygott rám. Hinni akartam neki, de kételkedtem benne, hogy ebben a helyzetben bárminek is tudnék örülni.

-Már vár rád. Menj!- sürgetett Desh, én pedig sóhajtva leraktam a gitáromat a dobok mellé. Igazából nem nagyon érdekelt az egész. Csak hagytam, hogy a lábam elvigyen a megfelelő helyre, de az agyam teljesen máshol volt.

Benyittam a zenekarral közös öltözőnkbe. És abban a pillanatbsn a héten már másodszor kaptam szívrohamot. De most a jó értelemben.

-Van!- szinte ideje sem volt felfogni, hogy én vagyok az, már szoros ölelésbe is zártam.

-Szia, te popsztár!- fúrta bele az arcát a vállamba.

-Mit keresel itt?- suttogtam, próbálva visszanyelni a könnyeimet.

-Igazából, azt hittem, ezt te fogod nekem elmondani. Épp hazafelé tartottam, amikor Desh SOS-ezett nekem. Azonnal ide kellett jönnöm. Nem tudom mi folyik itt, de tudom, hogy valami nagy gáz vam.- mondta komoran.

Na igen. Az SOS. Mikor Vanessza elköltözött Miskolcra a középiskola után, megbeszéltünk, hogy ha vészhelyzet alakul ki, nem mondunk semmi konkrétat, csak elküldjük az SOS-t. Ez pedig azt jelenti, hogy a másik félnek haladéktalanul fel kell hagynia mindennel, amit éppen csinál, és oda kell utaznia a másikhoz. Baráti támogatás, ha úgy tetszik. Eddig még csak 2-szer használtuk az évek alatt. Egyszer, mikor Desh nagymamája meghalt, egyszer pedig, mikor Vanesszának autóbalesete volt. Szívás, hogy Desh annyira aggódik értem, hogy SOS kategóriába rakott.

-Mi a baj Ati?- kérdezte meg Vanessza, nagy kék szemeivel szomorúan nézve rám.

-A fejemben úgy éreztem, hogy végre fejlődöm. Hogy erősebb vagyok. Mikor veszekedtünk, reméltem, hogy ugyanúgy megfogja a kezemet, mint ahogy azelőtt. Hogy bármikor meghalunk, ő ott lesz mellettem. Hogy együtt mindent megoldunk.- kezdtem akadozva. Nem tudtam kimondani. Nem hittem el. Nem bírtam. Csak el akartam mondani valakinek, hogy mit érzek.

-Tudtam, hogy Bogiról van szó.- Vanessza szemében dühös fény csillant. Sosem kedvelte a menyasszonyomat. De Bogi sem kedvelte őt. Valamiért a fejébe vette, hogy van köztünk valami, és erővel el akart minket szakítani egymástól. Persze nem volt nehéz dolga, tekintve, hogy Vanessza Miskolcon élt.

-Mit csinált?- suttogta a legjobb barátom. Tudtam, hogy ki kell mondanom.

-Felbontotta az eljegyzést. Messengeren.

Vanessza keze megremegett.

-Na és Bálint?

-Anyámnál van. De meg akarja tőlem vonni a láthatósági jogot.- a könnyeim akaratom ellenére kezdtek el potyogni. A fiunk még csak 2 éves volt. Semmit sem értett ebből. És lehet, hogy többé nem is láthatom.

-De miért, Ati?- fogta meg a kezem. Láttam rajta, hogy iszonyúan dühös. Imádta Bálintot.- Te vagy a legjobb apa akit ismerek. Úgy törődsz azzal a gyerekkel, mint ahogy más senki. Még Bogi sem. Ehhez nincs joga, a kurva életbe is!

-Nem tudok mit csinálni. Ideje elfutni. Ideje feladni. Már túl messze van. Nem tudom, mi lesz.- teljesen kétségbe voltam esve. Legbelül már feladtam.

-Baukó Attila, ugye most nem azt akarod nekem mondani, hogy nem fogsz harcolni a kisfiadért?- tátotta el Vanessza a száját. A csalódottság a szemében majdnem annyira fájt, mint ez az egész helyzet.

-Én nem tudom. Én nem...

-Ezt most azonnal hagyd abba! Jesszusom Ati! Mi a fasz? Nem hiszem el amit hallok. Nem. Biztos, hogy nem adhatod fel harc nélkül. Ő a fiad! Nem ismerek rád.- pattant fel Van a fotelből, és megállt velem szemben. Majdnem egy magasak voltunk. Harciasan nézett a szemembe.

-Hétfőn szerzel egy jó ügyvédet. Nem érdekelnek a kifogásaid. Ha kell bemegyek tanúskodni. Elmondom, hogy mennyire szereted Bálintot. Nem vehetik őt el tőled!- szinte a képembe ordította ezeket a szavakat.

Ledermedtem. De pont erre volt most szükségem. Valakire, aki hisz bennem.

Hirtelen kaptam el Vanessza derekát, és magamhoz rántottam. Ajkaink szenvedélyesen forrtak össze. Nem tűnt túl meglepettnek, de bevallom én sem voltam az. Ez a csók meg volt írva a végzetünkben. Olyan természetes volt, mintha csak levegőt vennék.

-Minden rendben lesz, Ati. Itt vagyok. Segítek.- mondta miután elválltunk egymástól.

-Köszönöm!- öleltem öt magamhoz. Hirtelen sokkal erősemben éreztem magam. Rettenthetetlennek.

-Nem akarom megzavarni a nagy pillanatot, de 5 perc és kezdünk.- nyitott be Desh az ajtón.

Bólintottam, majd vonakodva elengedtem Vanesszát.

-Jól leszel?- kérdezte.

-Most már igen.

-Máris új csajod van Baukó?- vigyorgott rám Desh. Szerintem ő titokban mindig is drukkolt nekünk. Ő sem szerette Bogit.

-Jaj, fogd már be, kérlek.- nevettem fel.- Menjetek csak előre, valamait még el kell intéznem.

Mikor kiléptek a helységből és becsukták az ajtót elővettem a mobilom.

Ati: Azt akartad, hogy jobb ember legyek. A saját gyötrelmem azt mondja, éljek itt és most. Nem adom fel. Bálint az én fiam is. Lehet, hogy azt hitted meghátrálok, és, lehet, hogy egy pillanatra meg is ijedtem. De nem futamodok meg. A bíróságon találkozunk.

Láttam, hogy elolvassa, láttam, hogy valamit gépel. De nem foglalkoztam vele. Ledodtam a telefonom a kanapéra és a többiek után siettem.

-Megvagy?- nézett rám Desh.

-Meg. Csapassuk!- nyomtam egy puszit Vani homlokára, majd a gitáromat a kezembe fogva kiléptem a tömeg elé.

Fények. Kattanás. Színpad. Füst. Hangzavar. Sikítás. A tömeg egyszerre kántálta a nevemet.

-Jó estét,Budapest Park!- ordítottam bele a mikrofonba. Több ezer sikítás veszett bele az éjszakába. De már nem féltem. Már tudtam, hogy mit fogok tenni. Nem adhatom fel.

-Ez egy hideg kezdet, senki nem tudta a nevemet. Ma este pedig a háztetőről ordítják. Az hiszem őrült vagyok, hogy rólad éneklek minden nap, de ez már nem fogja elrontani a hangulatomat. Az élet nem egyszerű. Bevallom nekem is gondjaim voltak mostabánan. De itt vagyunk, együtt. Felejstünk el mindent erre az egy órára, és csak hagyjuk, hogy a zene kitisztítsa a fejünket. Velem vagytok Budapest park?- kérdeztem teljesen átszellemülve.

Minden kimondott igen egy hangá állt össze a fejemben, Pisti pedig belecsapott a dobokba.