Azahriah egypercesek

Vérbosszú legendák 5.

-Nincs más választásunk, Luc!

-Én értem de...

-Ők a testvéreim! Inkább halljon ki az átkozott tündérfaj velem együtt, minthogy hagyjam, hogy tovább kínozzák őket!

-Megértem amit mondasz, de...

-Nem fogom kockára tenni az életüket!

-Igen értem, de...

-Nem, egyszerűen nem megy!

-Álljál már le, Pen. Mindenki érti, persze mentsük meg őket, legyen boldog családi egyesülés meg faszom, de valamit kurvára elfelejtettel, kislány!

-Mégis mit?!

-NINCS MEG A KÖNYV.- ordítottak rám mind a hárman, mire elkomorodtam.

Ja hogy az.

-Részletkérdés.- legyintettek unottan.

-Szívesen megmentenék két kolibrit, a fajfenntartás ráér, de nehéz lesz alkut kötni, ha nincs meg az alku tárgya!- fogta a fejét Luc gondterhelten.

Elgondolkozva forgattam anyám medálját a kezem között.

Ezt hívják úgy, hogy szívás. Mert mi a garancia arra, hogy nem ölik meg őket azonnal ha átadom a könyvet ami nincs is nálunk? Vagy, hogy nem ölték meg őket máris...

"Nem tenné meg, Pen. Tudja, hogy csak ezzel tarthat sattban."

"Annyira... félek Ati."

Rettegtem. Ez az érzés annyira ismeretlen volt, hogy szinte égette a torkomat. Soha nem volt kit féltenem. Mindenkit elveszítettem. Legalábbis ezt hittem. Egyedül harcoltam a démonjaimmal. Mindig csak magamra számíthattam.

Aztán megismertem Attilát. Már akkor minden megváltozott, de most... Arian és Sai.

Az én drága fivéreim. Napok óta először hagytam kicsordulni egy könnycseppet. Talán életemben először sírtam.

Kb. 2 éves lehettem, mikor kezdtem irányíthatatlanná válni. Anyám egyáltalán nem bírt velem. Mindent felgyújtottam, és állandóan hisztiztem. Volt, hogy napokig nem ettem. Szélvihar és hóeső tombolt a házunk felett, mikor nem tudtam aludni. A növényeink kiszáradtak, és mindent felégettem magam körül. Anyám persze tombolt. Nem tudott irányítani, talán nem is akart. Sai és Arian pedig rettenetesen féltek tőlem.

Emlékszem egyik este hatalmas vihart idéztem elő. Anyám ordibált velem, sírt és folyamatosan azt ismételgette, hogy bárcsak apa itt lenne és leállítana.

-Tönkreteszed az életünket Penelope!- mondta szipogva, és bár nem sokat fogtam fel, mivel szinte alig tudtam járni, éreztem a belőle áradó gyűlöletet, ami valljuk be, nem igazán segített megnyugodnom.

Miután tehetetlenül végignézte, hogy sikítva rohangálok fel alá a házban elment aludni.

A vihar ereje egyre csak nőtt. A szél majdnem letépte a háztetőt.

A kiságyamban kuksoltam, vörös szemeim izzottak, és csak arra gondoltam, mennyire szeretném ha minden lángolna. A ház, a kert a falu. Anya.

Sai nagyon álmosan és nagyon óvatosan nyitott be hozzám.

-Pen!- szólított meg halk sírós hangon, mire én ráemeltem kíváncsi, vörös szemeimet.

Sosem beszélgettek hozzám. Sosem értek hozzám. Nem foglalkoztak velem.

-Légyszíves fejezd be! Nagyon álmos vagyok! Szeretnék aludni.- mondta ki határozottan, bár a hangja kicsit remegett.

-Én nem sinálok semmit, Sai.- mondtam selypítve.- Anya rossz. Anya kiabál velem. Fáj. Fáj itt.- mutattam a szívemre, utánna pedig mindkét tenyeremet a fülemhez tapasztottam. Csak azt akartam, hogy vége legyen. Hogy anya szeressen.