Semmi sem lehetetlen | Mason Mount ff |

Türelem rózsát terem

Irtó hosszú volt ez a nyár, Adriana nélkül meg végképp. Június közepén kimentek Olaszországba nyaralni, a szüleinek pedig annyira megtetszett az ottani élet, hogy úgy döntöttek a nyári szünetet ott töltik, és csak iskolakezdésre jönnek haza. Adrianaval majdnem minden nap video chaten beszéltem, és terveztem a jövőt. Meséltem neki Hugoról, az ajánlatról, és mindenről ami velem történt. Hetente többször tartottunk közös hívást Teresaval, hogy ő se maradjon ki semmiből. Ezek a hívások persze több órán keresztül üzemeltek, aminek későn kelés lett az eredménye, de nyáron ez kit izgat!

Szeptember 1. 7:00. Az ágyam szélén ülök, a kézi tükrömmel a kezemben, és azon imádkozom, hogy tökéletesen vigyem fel az ajkamra a kedvenc rúzsomat. Az első nap a suliban minden évfolyam megkezdésekor nehéz, bárki bármit mond. Keserédes érzés. Várod, hogy újra találkozhass a sulis barátaiddal, és újra minden nap együtt lógjatok, de mégis tanulni, koncentrálni kell, és nem utolsó sorban, prímán teljesíteni. Pont mint a jing jang, minden jóban van egy kis rossz, és minden rosszban van egy kis jó.

Leo jött értem és szedett fel a házunk előtt pontban 7:20-kor, aztán Hugohoz vettük az irányt. Mivel a baráti társaságunkban csak Leonak van jogsija és autója, úgy egyeztünk meg, hogy ő jön értünk reggelente suli előtt. Felszedtünk mindenkit és rákanyarodtunk a sulihoz vezető kanyargós útra. 7:50-re érkeztünk meg, ami tökéletesnek számított, hiszen a tanítás 8:15-kor kezdődik, így még van időnk enni, beszélgetni, készülődni. A parkolóból egyenesen az iskolába mentünk, ami tőlünk nem volt megszokott, de megígértük szüleinknek, hogy igyekszünk nem bajba keveredni mint az előző években, és agyunk 70%-át a tanulásra fordítjuk. Az utolsó évben egyébként sem akartunk rakoncátlankodni, hiszen a továbbtanulásunk múlhat rajta, és ennyire azért mi sem vagyunk hanyagok.

Az első nap nem is volt annyira rossz, mint tavaly, vagy tavaly előtt. Elmondtak minden szükséges tudnivalót, megkaptuk a könyveinket, a kulcsokat a szekrényeinkhez és bemutatkoztak az új tanárok. Emellett prezentációt tartottak a hazánkban és külföldön kínálkozó lehetőségekről, ami idén igazán figyelemfelkeltőre és izgalmasra sikerült hála az égnek. Az eddigi években ugyanis ez mindig az alvó órát jelentette, sosem mondtak semmi érdekeset, mindig csak ugyanazt a szöveget darálták le, ugyanazzal az unott arckifejezéssel. Szünetekben a megszokott társasággal lógtunk együtt, és figyeltük az új osztályokat. Kedvenc játékunk a nevek kitalálása volt, ami abból állt, hogy kiválasztottunk egy ismeretlen arcot, majd mindenki elmondta szerinte mi a legjobban a kiválasztotthoz illő név, és aki eltalálta, örülhetett magának. Ezt a játékot nagyjából az első hónapban tudjuk eljátszani, utána újat kell kitalálnunk, ami a képzelőerőnk számára sosem jelentett problémát.

Vége a sulinak. Napos, szép idő volt, ezért úgy döntöttem sétálva teszem meg a hazafele vezető utat, amin Hugo és a később bekapcsolódó Nano is velem tartottak.