Semmi sem lehetetlen | Mason Mount ff |

Az érzelmek tengerén

"Mindig azt csináld amit a szíved diktál", játszottam újra a fejembe apa szavait. Hát apa, ezt tettem, és most a kórházban fekszem. Nehezen emlékszem a pár órával ezelőtt történtekre, minden homályos. Nagyon félek. Zúg a fejem, az ibuprofén tompítja a fájdalmam ami lassan elmúlik.

- Emlékszik valamire hölgyem? -lépett be az ajtón egy fehér köpenyes férfi.

- Sajnálom, de nem igazán.

- Balesetet szenvedett, amit egy ittas sofőr okozott. -mondta, majd elhúzta a száját.

- Ugye nincsen komolyabb bajom, és pár nap múlva kiengednek? -próbáltam felülni az ágyon.

- Sajnálatos módon a jobb lába komolyan megsérült, meg fog kelleni műteni, amire fél óra múlva kerül sor.

- Hogy mi? -folytak végig könnycseppek százai az arcomon. Megpróbáltam mozgatni a lábam, de semmi sem történt.

- Az ütközés következtében a lába roncsolódott, és megsérültek az idegek, amiket helyre kell hoznunk, hogy újra tökéletesen tudjon járni. Természetesen ez nem egy pár hetes művelet. Legjobb esetben is hosszú hónapok kitartó rehabilitációja után mutatkozhat javulás, esetleg gyógyulás.

- Kérem mondja, hogy most csak álmodom! -könyörögtem az orvosnak.

- Miss Banderas, nagyon sajnálom. A szüleit nemsokára értesítjük.

- Csak az édesapámat értesítsék kérem, és esetleg beszélhetnék én vele? -törölgettem az arcom.

- Természetesen. -átnyújtott az orvos egy telefont, majd tárcsáztam apát.

Sikerült megbeszélnem vele, hogy maradjanak otthon, és minden nap értesíteni fogom őket az állapotomról. Miután visszaadtam a telefont az orvosnak, és ő elment, Mason viharzott be a szobába.

- Siettem ahogy csak tudtam, minden rendben? -ült le mellém.

- Semmi sincsen rendben. -mondtam elcsukló hangom.

- Mi a baj? -nézett rám aggódó tekintettel, majd láttam, hogy a kezét a jobb lábamra teszi.

- Pontosan ez Mason. Nem érzem az érintésedet sem. -szakadt ki belőlem a sírás újból.

- Hogy mi? -ugrott fel az ágyról, és a takaró alatt heverő lábamat fürkészte.

- Megsérültek az idegek a lábamban, és nem érzek semmit. Mozgatni sem tudom. Képtelen vagyok bármit csinálni vele.

- Jézusom Marina! De mégis mi történt? -nézett rám egyszerűen elemezhetetlen arckifejezéssel.

- Nem emlékszem. Azt mondták, hogy vissza fog jönni az emlékezetem, de egyenlőre még nem.

- Uram, kérem fáradjon ki a váróba, ha a műtét után látogatni kívánja a beteget. -lépett be egy nővér. - Miss Banderas, önt pedig elő kell készítenünk.

- Milyen műtét? Marina, miért nem szóltál? -értetlenkedett Mason.

- Csak menj ki, kérlek. -kérleltem.

Egy ismerős édes illatra ébredtem. Jess parfümje volt az, ami bejárta az egész szobát. Az ágyam szélén ült és a kezemet szorongatta, miközben beszélt hozzám.

- Fogalmam sincsen eddig miről beszéltél, de mostmár hallak csajszi. -préseltem ki az ajkaim között csukott szemmel.

- Hogy érzed magad drágám? -szorította a kezemet még erősebben.

- Azt mondjam, amit hallani szeretnél vagy az őszintét? -villantottam egy erőtlen kis mosolyt.

- Nagyon vicces Marina! -forgatta a szemeit. - Komolyan kérdeztem...

- Szarul vagy Jess, nagyon szarul. Mind testileg, mind lelkileg. Képtelen leszek ezt épp ésszel kibírni. -csúsztam feljebb az ágyon.

- Márpedig ki fogod, mert egy rohadt nagy harcos vagy, aki soha nem adja fel! -fogta meg két kézzel az arcom.

Kopogás zaja zavarta meg a beszélgetésünket.

- Bejöhetünk? -kérdezte félénken a már jól ismert hang. Mason hangja volt az.

- Srácok, nem láthattok ilyen állapotban, ez nem fer! -fordultam az ajtóban tornyosuló banda felé.

- Gyertek be nyugodtan, én már menni készültem. -nyomott egy puszit a homlokomra Jess és már ment is kifelé.

- Ezt a képet gyorsan töröljétek ki a memóriáitokból! -nevettem el magam, miközben a csapat egy része betódult a szobába.

Pár fős csoportokba jött be hozzám, ami valóban jól esett, de nem akartam, hogy így lássanak.

- Jól sikerült a műtét? -kérdezte Kai.

- Eddig úgy néz ki. Pár nap múlva minden kiderül. -kamuztam, ugyanis pontosan tudtam, hogy hónapok múlva lesz bárminek is eredménye.

- Ezt a csapat nevében szeretném átadni csajszi. Ő fog segíteni a mielőbbi gyógyulásban! -húzott maga elé Azpi egy akkora plüssmackót, mint Kanté.

- Srácok... -kezdtem bele a mondókámba, azonban az ajtón beérkező Ben a szavamba vágott.

- Egy szót sem akarok hallani! Nagyon hálás vagy a maciért és elfogadod! -nyomta az ölembe az említett plüsst a kedvenc mókamesterem.