Semmi sem lehetetlen | Mason Mount ff |

Part title

A Benham család házához tartok, hogy felszedjem Summert, és vele tölthessem a napot. Már nemsokára 2 éves, egyre szebben formálja a szavakat, mondatokat. A gyors és bizonytalan totyogásból pedig magabiztos járás lett. Szabadidőmben nagyon sokat vagyok vele, ami egyfajta gyakorlatot is ad számomra, ugyanis az egyetemen az első évben még a tanulásé a főszerep, és csak utána hangolnak minket rá a bizonyos sémák elsajátítására.

- Szia! -zökkentett ki gondolataimból a köszönés. Nem kellett sokat töprengenem, hogy tudjam ki a hang tulajdonosa.

- Szia Mase! -köszönés közben pedig már fordultam is a hang irányába.

- Kapok egy ölelést? -indult el felém, és már tárta is szét a karjait.

- A nap első ölelését Summernek tartogattam, de ha ennyire szeretnéd, hát legyen. -fontam a nyaka köré a karjaimat. Meglepetésemre erősen magához szorított, és nem engedett el rögtön. Jó érzés volt, Hugo óta nem igazán volt ilyenben részem.

- Gyalog jöttél? -engedett el végül.

- Igen, úgy voltam vele, hogy nem árt egy kis séta. -feleltem az ajtó felé indulva. Mason jött utánam, én pedig bekopogtam.

- Helló ifjúság! Együtt jöttetek? -kérdezte Sam az ajtót tágra nyitva.

- Nem, csak egyszerre értünk ide. -válaszolt Mason.

- Gyertek be, Summer már öltözik, úgyhogy nemsokára viheted. -mosolygott rám Sam.
Helyet foglaltam a kanapén, Mason pedig felment az emeletre ahol Jasmine öltöztette a család legfiatalabb tagját. Pár perc múlva már széles mosollyal az arcán repült az ölembe, és nyomkodta puszik hadseregét az arcomra.

- Mit csinálunk ma? -szegezte nekem a kérdést.

- Meglepi! Sajnos nem mondhatok többet. -kacsintottam rá.

Csillogó szemmel áll a vattacukor gép előtt a mai társaságom. Elhoztam az egyik legnagyobb londoni vidámparkba, ahol szinte mindent kipróbáltunk. Nyertünk neki egy nagy plüssmackót, egy hercegnős kifestőt, és egy bármelyik játékra szóló jegyet. Késő délután van, így a vattacukor készítő gép a mai utolsó állomásunk, utána pedig muszáj elindulnunk haza. Útközben Sam felvett minket, így szerencsénkre megúsztuk az esőt. Mivel péntek van, tovább maradtam Jasminéknél mint szoktam, és kicsit jobban elengedtem magam az átlagosnál, ami a vörösbornak volt köszönhető. Summert letette aludni az édesanyja 7-kor, így volt időnk egymás között szórakozni, mint felnőttek. Időközben Mason is beugrott, ugyanis Sam meghívta estére, így teljes volt a csapat. Este 11 körül úgy döntöttem, jobb ha elindulok haza. Sétálva nem engedtek el, így kénytelen voltam Mason mellé beülni, mivel Sam is fogyasztott az alkoholból. Hamar megérkeztünk a lakásomhoz, a kísérőm pedig egészen a lakás ajtajáig velem tartott, ahol komótosan kerestem a kulcsomat. Legnagyobb szerencsétlenségemre nem találtam 5 percnyi matatás után sem, így magamat nem zavartatva leültem a földre, kiborítottam a táskám tartalmát, és keresni kezdtem.

- A fene vigye el! -dőltem neki az ajtónak.

- Biztos itt van valahol. Minden zsebet kiürítettél? -guggolt le hozzám Mason.

- Igen, az összeset. Tutira elhagytam a vidámparkban. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen, hogy elhagyom a lakáskulcsot? -néztem siránkozva magam elé. Amíg a kulcsomat sirattam Mason bepakolt a táskámba és talpra rántott.

- Úgy néz ki ma a lépcsőházban alszom. -jelentettem ki.

- Ne légy már bolond, nálam alhatsz. Holnap úgyis szombat van, így suliba sem kell menned. -tette a kezét a derekamra, és tolt előre, hogy elinduljak.

- Milyen kedves vagy! -simítottam meg a kezét.
Körülbelül 20 perc kocsikázás után megálltunk. Mason betolatott a ház elé, és leállította a motort. Kiszálltam a kocsiból, becsuktam az ajtaját és neki dőltem.

- Na gyere. -karolt belém mosolyogva és elindultunk az ajtóhoz. Bementünk, levette a cipőmet, majd a sajátját, és felkísért az emeletre. Fogalmam sincsen milyen szobában lehettem ahova lefektetett, a következő pillanatban pedig már aludtam is.

Mégis hol a fenében vagyok? Ültem fel az ágyon először semmit sem sejtve. Kikászálódtam onnan, majd elindultam az ajtó felé ami nem volt teljesen becsukva, így behallatszott a beszélgetés. Ahogyan álltam az ajtóban és hallgatóztam, Mason hangjára hirtelen beugrott a tegnap este, és minden ami akkor történt. Gyorsan végignéztem magamon, és megnyugodtam, hogy még a tegnapi ruha van rajtam. A másik hangot nem ismertem fel, de már nagyon kellett pisilnem, így elindultam megkeresni a fürdőt. Gyorsan megtaláltam. Kezet, és arcot is mostam, majd minden bátorságomat összeszedve elindultam lefele a lépcsőn. A konyhába vettem az irányt, ahonnan a beszélgetés hallatszott. Mason és egy ismeretlen srác a konyhapult 2 ellenkező felén helyezkedtek el. A srác nekem háttal, az egyik széken ült, Mason pedig velem szemben állt a pult másik felén.

- Jó reggelt, remélem kipihented magad. -mosolygott rám a velem szemben elhelyezkedő arc, majd a másik is felém fordult.

- Szia, Lewis vagyok, Mase bátyja.

- Szia! Marina. -indultam el felé, hogy kezet foghassak vele, hiszen úgy illik.

- Kérsz egy kávét? -nézett rám Mason.

- Igen, az most életmentő lenne. És Lewis, ne haragudj, hogy ilyen állapotban kell látnod. -nevettem el magam kínomban a középső székre leülve.

- Mase mesélte, hogy mi történt tegnap. Mindenkivel megesik. -legyintett egyet és a kávéjába kortyolt.

- Tessék, kókuszos ahogyan szereted. -tette elém a kávét a vendéglátó.

- Ezt mégis honnan tudod? -néztem rá kérdően.

- Tegnap mondtad.

- Akkor mégsem emlékszem mindenre. -temettem az arcom a kezeimbe.