Semmi sem lehetetlen | Mason Mount ff |

Part title

Újra itt a péntek, el sem hiszem milyen gyorsan megy az idő. Nemrég még a homokozóban játszottam Adrianaval, most pedig mérföldekre tőle egy másik országban vagyok egyetemista. Ma csak a délután folyamán lesznek óráim, így az elintéznivalóim miatt korán kell kelnem. Keresnem kell egy kormányablakot, hogy diákigazolványt igényelhessek ami augusztusban elmaradt a nagy hajtásban. Úgy hallottam, hogy ez nem egy pár perces művelet, így hamar el kell indulnom. Egy helybéli hölgytől kértem segítséget, aki azonnal elirányított az illetékeshez. Szerencsémre nyitás után pár perccel sikerült megérkeznem, így előttem nem sok ember volt. Hála az égnek hamar sorra kerültem és nem tartott tovább 10 percnél az ügyintézés a kötelező fényképpel együtt. Nagyon kedves volt az ügyintéző, ami feldobta a napom. Fél tízkor már hazafele tartottam, amikor a nevem kiabálására lettem figyelmes. Először azt hittem, hogy csak zúg a fülem, vagy rosszul hallok, azonban egyre közelebbről jött a hang. Megfordultam, és láss csodát, Jasmine és Summer voltak a hátam mögött.

- Marina! -kiáltott a kislány és igyekezett felém.

- Szia Summer! -öleltem magamhoz jó szorosan.

- Villám sebességgel szúrt ki a tömegben. -mondta nevetve Jasmine, aki egy kedves ölelésben részesített.

- Komolyan? Egyem meg a kis szívét!

- Az egyetemre tartasz? -kérdezte Jasmine.

- Most éppen hazafele tartok, ügyet intézni és vásárolni voltam. Csak délután lesznek óráim. Este 6-kor lesz vége az utolsónak, és utána már a szabad vagyok a hétvégére végre! -ecseteltem Jasmine-nek, és már tártam szét a karomat, hogy újabb ölelést kaphassak Summertől.

- Lenne kedved este nálunk vacsorázni? -tette fel a kérdést az édesanya.

- Persze, nagyon szívesen! Hány órára gondoltál? -kérdeztem.

- Neked mikor lenne jó? Te vagy időhöz kötve, mi bőven ráérünk.

- Szerintem 8-ra simán elkészülök. -válaszoltam rövid gondolkodás után.

- Rendben, akkor Sam érted jön 8-ra! -mosolygott Jasmine.

Megérkezett a fuvar, én pedig már ki is libbentem a lépcsőház ajtaján. Sam áthajolt az anyósülésen és kinyitotta nekem az ajtót.

- Köszönöm szépen! -szálltam be az autóba.

- Marina ugye? -kérdezte.

- Igen, Marina Banderas. Élőben és sztereóban! -incselkedtem a sofőrrel.

15 perc volt az út kocsival, ami nem is tűnt hosszúnak. Jól elbeszélgettünk Sammel, mindig volt közös téma. Kiderült, hogy ő is hatalmas foci rajongó ahogyan én is, aminek felettébb örültem, ugyanis így volt kivel beszélnem az egyik kedvenc sportágamról. Megérkeztünk. Kiszálltunk az autóból, és elindultunk egy csodaszép ház, csodaszép udvarán keresztül a bejárati ajtóig, amit Sam udvariasan kinyitott nekem. Amikor beléptem a házba egy hatalmas sikoltás fogadott, aminek a gazdája természetesen Summer volt. Villámgyorsan totyogott hozzám, én pedig már guggolva, tárt karokkal, hatalmas mosollyal az arcomon vártam.

- Dada! Marina! -kiabálta a szavakat amiket már megtanult.

- Szia kiscsibe, már hiányoztál ám! -szorítottam magamhoz a csöppséget. Felkaptam a kezembe, levettem a cipőmet és elindultam vele Jasmine felé. Adtunk egymásnak két puszit, majd mikor oldalra fordultam, hogy a köszönő hanghoz arcot is kössek, majdnem leesett az állam. Mason Mount áll velem szemben a nappaliban.

- Mason vagyok, örülök a találkozásnak. -mosolygott és nyújtotta a kezét.

Summert áttettem a másik karomba és kezet fogtam vele.

- Marina vagyok, én is nagyon örülök!

- Sokat hallottam már rólad! Igaz, a felét nem igazán értettem, de Summer kézzel lábbal magyarázott amikor rólad volt szó. -ecsetelte Mason.

- Tényleg? Ezt örömmel hallom, hogy ennyit jelentek ennek a kis csöppségnek! -csiklandoztam meg a kezemben ficánkoló kislányt.

- Foglalj helyet a kanapén nyugodtan. Sajnos még nem készültem el a vacsorával, de már csak percek kérdése. -magyarázott Jasmine.
Beterelt mindenkit a nappaliba, amíg ő a konyhában ügyeskedett.

- Mesélj magadról egy kicsit, jó lenne megtudni a saját véleményed szerint milyen vagy. Ugye Summer? -nézett rám Mason, majd az unokahúgára pillantott.

Mielőtt még bármit mondhattam volna, Sam felkiáltott:

- Imádja a focit, kész fociőrült a csaj!

- Ó valóban? -fordította felém a tekintetét az érdeklődő.

- Igen, le sem tagadhatnám. Nálunk az egész család oda van fociért. Én és apa viszont a röplabdát is iszonyatosan szeretjük. 7 évig versenyszerűen űztem is a sportot. -kezdtem el mesélni.

- Miért hagytad abba? -kérdezte érdeklődve Mason.

- Az edzőm miatt. Hosszú történet. A lényeg az, hogy miután meghoztam a nehéz döntést, teljesen abba kellett hagynom, ugyanis a városban csak az az egy egyesület volt, más városokban pedig a suli mellett nem mertem kockáztatni. Kellettek a jó jegyek az egyetemhez, ami hála az égnek sikerült, de a folytonos ingázás mellett nem hiszem, hogy maradt volna energiám a tanulásra is. -magyaráztam teljesen beleélve magam.

- Nagyon sajnálom, biztosan nehéz lehetett otthagyni egy olyan tevékenységet amit imádtál. -nézett rám szomorkásan.

- A vacsi tálalva, gyertek srácok! -kiáltott Jasmine.