Semmi sem lehetetlen | Mason Mount ff |

Part title

Egy hónap elteltével sem érzek javulást, ami az őrületbe kerget. Mankóval kell járnom mindenhová, amitől már herótom van, de még mindig jobb mint a kerekesszék. A kocsim szervizben van, viszont amúgy sem használhatnám, hiszen az egyik lábam alig működik. Szerencsére az érintésre már reagál a testem azon része, de a mozgatás ugyanúgy akadályokba ütközik. Hetente négyszer járok a kórházi rehabilitációs központba, ahol sokat segítenek az arra szakosodottak, de egyre kilátástalanabbá válik ez az egész helyzet. A balesetet okozó sofőrről még a gatyáját is leperelte az ügyvédem, plusz még az autóm javítását is ő finanszírozza, úgyhogy van némi pozitív hatás is a rosszak mellett. Sajnos a műtét utáni heg örökre a combomat fogja ékesíteni, amit egy tetoválással tervezek majd eltakartatni, de hát arra sem mostanában kerül sor. Az egyetemet itthonról követem nyomon, a tanáraim felajánlották, hogy minden órán, ahol nekem is részt kéne vennem, online csatlakozhatok, és csak a vizsgákra kell bemennem.

Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? kérdezem magamtól negyvenedik alkalommal csak a mai nap folyamán, és még csak délután 1 óra van.

- Megérkeztem. -pakolta le a cuccait Ben. Adtam neki és Jessnek is egy kulcsot a lakásomhoz vészhelyzet vagy bármi hasonló esetére.

- Te mégis mit keresel itt? -ültem a fel a kanapén.

- Minek tűnik? -nézett rám miközben a hóna alá vette a táskáit és behordta őket a nappalim egyik sarkába.

- Ben, nincsen szükségem felvigyázóra, nagylány vagyok, tudok gondoskodni magamról. -vetettem oda neki.

- Mason elmesélte... -utalt vissza a múlthéten történtekre, amikor alig tudtam kimászni a zuhanykabinból.

- Jesszusom, ti mindent elkotyogtok egymásnak? -néztem rá kérdő tekintettel.

- Aham! Ugye nem zavarnak a táskák ebben a sarokban? -kérdezte.

- De igen! -vágtam rá rögtön.

- Akkor hova vigyem őket?

- Vissza oda ahonnan hoztad. -forgattam a szemeim.

- Esélytelen. -kacsintott rám, majd elindult a konyhába.

Nagyot sóhajtva visszadőltem a párnára, és a plafont kezdtem bámulni.

Reggel 7 óra van, amikor valaki piszkál, hogy keljek fel.

- Mi a fene van? -dünnyögöm kómásan.

- Öltözz fel, edzésem lesz nemsokára. -húzta le rólam a takarót Ben.

- Minek keltettél fel? Menj el edzésre, úgysem tudok elszaladni...

- Nem foglak egyedül hagyni. -tette a kezét csípőre.

- Benjamin. Nem egy magatehetetlen kisbaba vagyok, aki még a saját hányásába is képes belefulladni. Hagyj békén, és menj el edzeni, nem fogok belehalni, ha nem vagy itt. -vettem ki a kezéből a takarót.

- Gyerünk már Marina, neked is kell egy kis mozgás. -unszolt.

Pár órával később az egyik cserepadon gubbasztok, és a fiúkat nézem ahogy edzenek. Ők legalább tudnak járni... futott végig az agyamon. Hirtelen újra bevillant a baleset, amiről egyre gyakrabban álmodok. Minden perc újra és újra felidéződik. Onnantól kezdve, hogy elindultam a lakásom elől az autómban, hogy kiszellőztessem egy kicsit a fejem a sűrű hét után. Minden porcikám ezt az utat akarta, így nem álltam ellent a késztetésnek, ami utólag visszagondolva életem legrosszabb döntése volt. Most pedig itt gubbasztok rokkantan, két mankóval az ölemben egy unalmas edzésen, ahol semmi társaságom. Amint végigfut ez a gondolatmenet az agyamon, máris megcsörren a mobilom, amit hamar előkapok a zsebemből.
APU❣️
Jelent meg a kijelzőn.

- Szia kincsem, hogy vagy? -szólt a telefonba.

- Megvagyok, lassan javulgat a lábam talán. -feleltem.

- Biztos vagyok benne, hogy teljesen meg fog gyógyulni, és úgy fogsz tudni járni mint régen! -bízatott apu.

- Mi a helyzet otthon? Nanonak hogy megy a suli? -tereltem a témát.

Órákig tudok telefonálni apuval, de most leszűkítettük 40 percre. Nadia szülei átjöttek hozzájuk vendégségbe, így nem akartam sokáig feltartani.

- Segítsek? -kocogott hozzám Mason az edzés végén.

- Nem kell. -nyomtam fel magam a székből.

- Biztos?

- Igen, biztos! -förmedtem rá.

- Hú, ki bántott meg ennyire? -lépett hátra.

- Az aki rohadt spagettit csinált a lábamból! -kiabáltam, majd visszaestem a székbe.

Mason nem adta fel, és az ellenkezésem ellenére is segített felállni, de ahelyett, hogy odaadta volna a földön heverő mankóimat, magához húzott és szorosan megölelt.

- Nem bírom ezt így tovább. -kulcsoltam a kezeimet a nyaka köré, majd pityeregni kezdtem.

- Tudom Marina, de ki kell tartanod még egy kicsit. Én mindig itt leszek. -suttogta.

Kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek. A derekamat még mindig magához szorította ezzel is stabilitást nyújtva számomra.

- Köszönöm! -suttogtam vissza, majd semmivel és senkivel nem törődve megcsókoltam. Az egyik kezét az arcomra helyezte, a másikat továbbra is a derekamon tartotta. Pár percig csak egymásra és a pillanatra figyeltünk, majd felvett a hátára, a kezembe adta a mankókat és elindultunk befelé.

- Micsoda luxus, én mikor kapok ilyet haver? -kérte számon Masont Alonso. Mindhárman nagyot nevettünk, majd az öltözők előtt újból a mankómra támaszkodtam.

10 perc várakozás után Ben már ki is jött az öltözőből és a kijárat felé vettük az irányt.