Egy hónap elteltével sem érzek javulást, ami az őrületbe kerget. Mankóval kell járnom mindenhová, amitől már herótom van, de még mindig jobb mint a kerekesszék. A kocsim szervizben van, viszont amúgy sem használhatnám, hiszen az egyik lábam alig működik. Szerencsére az érintésre már reagál a testem azon része, de a mozgatás ugyanúgy akadályokba ütközik. Hetente négyszer járok a kórházi rehabilitációs központba, ahol sokat segítenek az arra szakosodottak, de egyre kilátástalanabbá válik ez az egész helyzet. A balesetet okozó sofőrről még a gatyáját is leperelte az ügyvédem, plusz még az autóm javítását is ő finanszírozza, úgyhogy van némi pozitív hatás is a rosszak mellett. Sajnos a műtét utáni heg örökre a combomat fogja ékesíteni, amit egy tetoválással tervezek majd eltakartatni, de hát arra sem mostanában kerül sor. Az egyetemet itthonról követem nyomon, a tanáraim felajánlották, hogy minden órán, ahol nekem is részt kéne vennem, online csatlakozhatok, és csak a vizsgákra kell bemennem.
Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? kérdezem magamtól negyvenedik alkalommal csak a mai nap folyamán, és még csak délután 1 óra van.
- Megérkeztem. -pakolta le a cuccait Ben. Adtam neki és Jessnek is egy kulcsot a lakásomhoz vészhelyzet vagy bármi hasonló esetére.
- Te mégis mit keresel itt? -ültem a fel a kanapén.
- Minek tűnik? -nézett rám miközben a hóna alá vette a táskáit és behordta őket a nappalim egyik sarkába.
- Ben, nincsen szükségem felvigyázóra, nagylány vagyok, tudok gondoskodni magamról. -vetettem oda neki.
- Mason elmesélte... -utalt vissza a múlthéten történtekre, amikor alig tudtam kimászni a zuhanykabinból.
- Jesszusom, ti mindent elkotyogtok egymásnak? -néztem rá kérdő tekintettel.
- Aham! Ugye nem zavarnak a táskák ebben a sarokban? -kérdezte.
- De igen! -vágtam rá rögtön.
- Akkor hova vigyem őket?
- Vissza oda ahonnan hoztad. -forgattam a szemeim.
- Esélytelen. -kacsintott rám, majd elindult a konyhába.
Nagyot sóhajtva visszadőltem a párnára, és a plafont kezdtem bámulni.
Reggel 7 óra van, amikor valaki piszkál, hogy keljek fel.
- Mi a fene van? -dünnyögöm kómásan.
- Öltözz fel, edzésem lesz nemsokára. -húzta le rólam a takarót Ben.
- Minek keltettél fel? Menj el edzésre, úgysem tudok elszaladni...
- Nem foglak egyedül hagyni. -tette a kezét csípőre.
- Benjamin. Nem egy magatehetetlen kisbaba vagyok, aki még a saját hányásába is képes belefulladni. Hagyj békén, és menj el edzeni, nem fogok belehalni, ha nem vagy itt. -vettem ki a kezéből a takarót.
- Gyerünk már Marina, neked is kell egy kis mozgás. -unszolt.
Pár órával később az egyik cserepadon gubbasztok, és a fiúkat nézem ahogy edzenek. Ők legalább tudnak járni... futott végig az agyamon. Hirtelen újra bevillant a baleset, amiről egyre gyakrabban álmodok. Minden perc újra és újra felidéződik. Onnantól kezdve, hogy elindultam a lakásom elől az autómban, hogy kiszellőztessem egy kicsit a fejem a sűrű hét után. Minden porcikám ezt az utat akarta, így nem álltam ellent a késztetésnek, ami utólag visszagondolva életem legrosszabb döntése volt. Most pedig itt gubbasztok rokkantan, két mankóval az ölemben egy unalmas edzésen, ahol semmi társaságom. Amint végigfut ez a gondolatmenet az agyamon, máris megcsörren a mobilom, amit hamar előkapok a zsebemből.
APU❣️
Jelent meg a kijelzőn.- Szia kincsem, hogy vagy? -szólt a telefonba.
- Megvagyok, lassan javulgat a lábam talán. -feleltem.
- Biztos vagyok benne, hogy teljesen meg fog gyógyulni, és úgy fogsz tudni járni mint régen! -bízatott apu.
- Mi a helyzet otthon? Nanonak hogy megy a suli? -tereltem a témát.
Órákig tudok telefonálni apuval, de most leszűkítettük 40 percre. Nadia szülei átjöttek hozzájuk vendégségbe, így nem akartam sokáig feltartani.
- Segítsek? -kocogott hozzám Mason az edzés végén.
- Nem kell. -nyomtam fel magam a székből.
- Biztos?
- Igen, biztos! -förmedtem rá.
- Hú, ki bántott meg ennyire? -lépett hátra.
- Az aki rohadt spagettit csinált a lábamból! -kiabáltam, majd visszaestem a székbe.
Mason nem adta fel, és az ellenkezésem ellenére is segített felállni, de ahelyett, hogy odaadta volna a földön heverő mankóimat, magához húzott és szorosan megölelt.
- Nem bírom ezt így tovább. -kulcsoltam a kezeimet a nyaka köré, majd pityeregni kezdtem.
- Tudom Marina, de ki kell tartanod még egy kicsit. Én mindig itt leszek. -suttogta.
Kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek. A derekamat még mindig magához szorította ezzel is stabilitást nyújtva számomra.
- Köszönöm! -suttogtam vissza, majd semmivel és senkivel nem törődve megcsókoltam. Az egyik kezét az arcomra helyezte, a másikat továbbra is a derekamon tartotta. Pár percig csak egymásra és a pillanatra figyeltünk, majd felvett a hátára, a kezembe adta a mankókat és elindultunk befelé.
- Micsoda luxus, én mikor kapok ilyet haver? -kérte számon Masont Alonso. Mindhárman nagyot nevettünk, majd az öltözők előtt újból a mankómra támaszkodtam.
10 perc várakozás után Ben már ki is jött az öltözőből és a kijárat felé vettük az irányt.
YOU ARE READING
Semmi sem lehetetlen | Mason Mount ff |
RomanceEgy átlagos lány hétköznapinak tűnő életébe nyerhettek betekintést, és kísérhetitek végig álmai megvalósításának kanyargós útját. Barátságok, szerelmek, új helyzetek. Ezekkel mind meg kell birkóznia Marinanak, hogy azt csinálhassa amit igazán szeret...