Semmi sem lehetetlen | Mason Mount ff |

Part title

- Hosszú hónapok gyötrelmei és kitartó munkája mellett végre eldobhatom a mankókat! Pár napja már a saját lábaimon közlekedek. Igaz lassan, és csak keveset, de egyszerűen elképesztő, hogy megcsináltam. Rengetegszer kellett visszahúzniuk a barátaimnak a feladás küszöbéről, de nekik hála sikerült. Hatalmas köszönettel tartozom a terapeutáknak és minden kórházi dolgozónak akik apait, anyait beleadva segítettek a felépülésemben! Nem tudom elégszer megköszönni! -fakadt ki belőlem a kijárat előtt, ahol egy kis csapat gyűlt össze, hogy velem együtt örülhessenek.

Jess vállalkozott a hazavitelemre, ugyanis a kocsimat sajnálatos módon még nem vezethetem, ami mellesleg teljesen érthető, és jogos döntés. Kirakott a lépcsőház előtt és már száguldott is tovább, hogy időben beérjen a munkahelyére.

- Egy verseny az emeletre? -szólalt meg mögöttem egy ismerős hang.

- Csak várd ki amíg teljesen felépülök! -nyomtam az ujjam Ben mellkasának közepére.

- Igenis asszonyom!

- Remélem a cuccaidért jöttél. -jegyeztem meg gúnyosan, miközben átkaroltam a vállát.

- Igen, már nagyon idegesítesz, muszáj lesz lelépnem...

- Hála az égnek, végre! -tettem össze a két tenyerem, amit Ben egy vállal történő lökéssel jutalmazott. Mindketten hangos nevetésben törtünk ki, ami elárasztotta az egész parkolót, majd elindultunk befelé.

- Hű, ki ez a szélvész? -hülyéskedett mellettem.

- Most még kinevetsz, de nemsokára én fogok nevetni rajtad, Benjamin. -tettem neki burkolt ígéretet.

Pár óra alatt összeszedtük a cuccait, amiket hónapok alatt hordott át hozzám, majd érzékeny búcsút vettünk, és útjára engedtem. Jó érzés volt, hogy tudtam itt lesz velem amikor hazaérek, de ennek a korszaknak vége. Ben olyan számomra mint egy testvér, és ezt az erős köteléket eszem ágában sincsen megbontani.

Szombat délután van, kicsit üresnek érzem a lakást Chilly nélkül, de ez természetes, csak pár órája költözött haza. Kis pihenés után úgy döntöttem, hogy lemegyek az edzőterembe és csinálok valamit unaloműzésképpen, azonban mikor a cipőmet vettem volna fel, kopogtak az ajtón.

- Meglepetés szépségem! -állt egy doboz csokival az ajtómban Mason.

- Szia! -ugrottam a nyakába a csokival cseppet sem törődve.

- Csak nem készülsz valahová? -mért végig, miután elengedtem.

- Ömmm, dehogyis! -kamuztam.

- Megmondta a doki, hogy nem erőltetheted magad még egy darabig. -húzta fel a szemöldökét. Pontosan tudja, hogy hova akartam menni. -De ha már így felöltöztél, elmehetnénk hozzám.

- Nem is rossz ötlet. -mondtam, miközben széles mosoly ült az arcomra.

Nyomott egy puszit a számra, megvárta amíg felveszem a cipőm, bezártam a lakást és már mehettünk is. Persze, csak lassan.

Régen jártam már Mason házában, de minden ugyanolyan volt. Ledobtam a cipőmet, a telefonomat pedig a nappaliban lévő asztalra tettem.

- A-aa, nem ülsz le. -fogta meg a derekam, mielőtt lehuppanhattam volna a kanapéra. Maga elé tolt, és a csípőmnél fogva felirányított a lépcsőn az emeletre, egyenesen a hálóba.

Mikor benyitottam a csukott ajtón, a lélegzetem is elállt. A hófehér ágyneműre rózsaszirmokkal volt kirakva egy kérdés: Marina Naia Banderas, lennél a barátnőm? Az éjjeliszekrényeken gyönyörű illatgyertyák díszelegtek, a kedvenc édességeim mellett. Mason izgatottan várta, hogy végre megszólaljak, de kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam ami éppen elém tárul. Végül odafordultam hozzá, a kezeimet a nyaka köré fontam, közelebb hajoltam, és odasúgtam: Boldogan! Mason azonnal felkapott és megcsókolt. Éreztem ahogy az idegesség elhagyta a testét, és átadja magát nekem. Pár perc múlva visszaengedett a földre, odalépett az egyik fiókhoz, kivett belőle valamit, amit rögtön a háta mögé dugott és visszalépett hozzám.

- Lenne itt még valami. -mosolygott.

- Mason... -néztem rá a megszokott "ugyan már" nézésemmel.

- Csak nyisd ki. -nyújtott át egy dobozt.

- Ez gyönyörű! -néztem a csillogó nyakláncot, ami egy M betűt formázó medállal volt ellátva.

- Feltehetem?

- Igen, kérlek. -adtam a kezébe a láncot.

Odasétáltam a falon lévő tükörhöz és az új nyakékemben gyönyörködtem. Mason mögém sétált, a kezét a hasamra csúsztatta, és belepuszilt a nyakamba.

- Köszönöm! -helyeztem a kezem az övére.

- Mi leszünk az új álompár. -jegyezte meg a tükörképünket vizslatva.

A délután további része is csodásan telt. Elkísértem edzésre, carbonarát főztem vacsorára, majd együtt lefürödtünk. Befészkeltük magunkat az ágyba, és elindítottunk egy filmet.

- Nálad jobbat nem is kívánhatnék. -jegyezte meg Mason hirtelen a semmiből.

- Ezt én is mondhatnám... magamnak. -nevettem.

- Igen? -mászott fölém.

- Talán nem hallottad? -csúsztattam a kezem csupasz hátára a vállán keresztül.

- Szeretném ha megismételnéd.

- Nálam jobbat nem is kívánhatnék. Így megfelel? -incselkedtem.

- Úgy tűnik ma kénytelen leszek valahogy eltüntetni a viselkedési normáid közül ezt az attitűdöt. -szeparálta el a combjaimat, hogy hozzám nyomhassa a csípőjét.

Dudorodó férfiasságát pont a gyenge pontomhoz dörzsölte, amitől rögtön felébredt bennem a vágy. Egy halk nyögés hagyta el a számat, ami az azonnali zöld utat jelentette Masonnek. Gyengéd puszikat hintett a nyakamra, a fülem mögötti érzékeny része, miközben a keze a pólóm alatt kalandozott. Egy lassú mozdulattal megszabadított az említett ruhadarabtól, majd elindult lefelé. Hosszú perceken keresztül kényeztetett, majd levette a ruháit, és újra felém mászott.

- Most én jövök. -próbáltam a hátára fordítani.

- Ez ma rólad szól, szépségem. -nyomott egy puszit a homlokomra. - Hogyan szeretnéd?

- Lepj meg! -haraptam az alsó ajkamba.

Nem kellett kétszer mondanom, azonnal nekilátott a megbízásnak. A testünk teljesen össze volt hangolva, a szívünk is szinte egyszerre dobogott. Eszméletlenül éreztük egymást, ami az eddigieknél is többször juttatott csúcsra.

Miután végeztünk az első menettel, Mason a hátára feküdt, én a hasamon maradtam, és néztem ahogy liheg. Egyszerűen tökéletes, minden porcikája egyedi és hibátlan. Pár perc múlva magához húzott, és összebújva feküdtünk.

- Szeretlek Marina, komolyan. Már máskor is mondani akartam, de nem éreztem a megfelelő pillanatot. Nagyon régóta így érzek irántad. -mondta, miközben a gerincem mentén simogatta a bőröm az egyik ujjával.

- Én is szeretlek Mason. -feküdtem fel rá, és csókoltam meg.